Ez egy 201O-ben íródott napló-bejegyzésként is értelmezhető írásom.
Hiába értem a metafizikai törvényeket, az asztrológiát, ha közben a saját karmáim oldására képtelen vagyok. Olyan erős ellenérzés van bennem a tűz elemmel, a harccal kapcsolatban, amit nem tudom, hogyan fogok meghaladni. Már korábban is rájöttem, hogy a Nyilas leszállóm feloldásában erősen akadályoz az ikreki árnyék én. Nem tudom mással magyarázni, hogy a fejemben a konfliktusfelvállaláshoz mindenhogyan negatív érzés társul. Egyrészt az, hogy úgyis én vesztek, úgy sem nekem lesz igazam és akkor minek a konfliktus. Másrészt az, hogy, ha nekem lenne igazam, azért sem kell kiállnom, hiszen az a másik ember legyőzése, elnyomása és ilyet tenni szégyen. Szégyen kiállni magamért. Szégyen megnyilvánulni és figyelmet kapni. Szégyen boldognak lenni azért, mert valakinek ellentmondtam, s igazam lett. Tudom, hogy nincs mit tenni, akkor is bele kell vágni, mert ez a sorsom. Nyilas leszállóm van az ötös házban, rajta egy Uránusszal, Oroszlán Napom és Vénuszom az első házban, és Oroszlán Ascendensem és én mindezek ellenére szégyennek érzem kinyitni a szám attól félve, hogy kudarc esetén megutálnak elkeseredettségemért, az igazam esetén megutálnak az örömért. Ellenségnek érzem az egész világot, amiért félelemben tartom magam miattuk... Szeretnék hibáztatni valakiket, pl. a szüleimet, amiért annak ellenére, hogy egyikük sem tűz karmás, viszont tüzes napjegyűek nem mertek gyári, szalagmunkásnál többek lenni. Mert szégyellték kinyitni a szájukat, mert több lett volna a felelősség, mert meg kellett volna tanulniuk vezetni a náluk ügyetlenebbeket, kezdőket, vagy értetlenebbeket. Így aztán egész életükben játszották, hogy jobb nekik elbújni a tömegben és szalagmunkásnak lenni, minthogy harcolniuk kelljen valamiért. Ez volt a biztos. És nekem gyűlölettel sziszegve (anyám) vagy nagyképűen kioktatva (apám) mesélték, hogy a munka bizony milyen kemény dolog és hogy ők micsoda igazságtalan helyzetben is végzik a dolgukat, munkájukat, mert muszáj, mert ilyen az élet és nem szórakozás. Aztán míg kisgyerekként ez csak egyszerűen utálatosan szürkévé tette a felnőtteket, a felnőtti életet (Halak Lilithnek, Ikrek karmának ez jó táptalaj volt) tizenévesként rájöttem, hogy az élet, ahogyan ők beszéltek róla nem csak nem szórakozás, de lelketlen robot, azaz nem élet. Minden mélység és igazság nélküli. Ezért is nehéz, hogy tüzes legyek, mert 10 év keserű ellenérzéséről derült ki számomra, hogy szegről végről, de mégis nekem volt igazam, mint gyermeknek. Persze a fekete ruhás tini-hóbort is elkapott és túlzásokba estem, de az alapgondolat, hogy amit ők mutatnak az lélektelen robot, s amit én keresek az számításba veszi a belsőt is, a lelket, a szellemet. (Akkor még csak lelki dolgokról tudtam, érzésekről, amelyekkel valamit kezdeni kell.) És mit csináljak 10 év elfojtott tűzével? Meg nem ölhetem őket. Tudom, ez már skorpiói kérdés is, a megbocsátás és nekem a skorpió jegy a család életterületére esik, benne a Mars, a Szaturnusz és a Plútó bolygókkal, ebből a szempontból ideje újjászületni, és teljesen másképp nézni rájuk, hogy valóban bátor, felelősségteljes és tisztánlátó lehessek.
Azt hiszem felesleges lenne velük nagy konfliktusba kerülnöm. Egyszerűen minek, amikor én úgyis azt csinálok, amit akarok, most már tőlük távol. Azt hiszem a megoldás az egyértelmű elszakadás tőlük, azzal a magyarázattal, hogy: AZ ÉN DOLGOM, AZ ÉN ÉLETEM ÉS KÉSZ. Hiába mondta eddig Szilárd, hogy a konfliktust fel kell vállalni mindig persze lazán és éberen, ha egyszer én nem tudom lazán, mert 10 évet késtem vele. De aztán most több keserves energiavesztéses és térdfájásos, torokgyulladásos, székrekedéses, aranyeres hetek és hónapok után úgy néz ki sikerül beerőszakolnom a személyiségem mélyebb szintjeire is, hogy nincs mit taktikázni, a családi dísz-vázát le kell verni(!) az asztalról bocsánat kérés és magyarázat nélkül, széles mosollyal, azért, mert egyszerűen útban volt.
Kicsit bánom, hogy a tini-kori önbizalmam elmúlt anélkül, hogy arra használtam volna, hogy őket leszereljem és a saját utamat kezdjem járni. Ehelyett gyáváskodtam ezzel a hatalmas tűz-töltettel, humánusan vissza fojtottam, visszavonultam és vártam, hogy az életem valami csoda folytán mégis jó irányba folyjék. De nem így lett és megutáltam az egész világot, amiért nem úgy alakult minden, mint abban az esetben, ha felvállaltam volna az ambícióim... És ezt azóta se nagyon tudom kijavítani. Most azt érzem, jó helyen vagyok, jó irányban és mégis félek a kudarctól teljesen irracionálisan. Mert észre se veszem és a nyilasi-oroszláni gőg máris kezd vezérelni megint, és az egész életre - sorsra újból megharagszom, ha valamit nem tudok tökéletesen megcsinálni, ha nem én vagyok a legjobb. Olykor meg akarom magyarázni, mintha azzal bizonyíthatnám, hogy csak a körülmények miatt nem vagyok épp a legjobb...
Természetesen vannak tiszta és egoizmus mentes időszakaim. Szilárd már jelezte, és persze a Tűz karma című tanulmányában is leírta, hogy mennyire visszataszító, ahogy a tűz karmások a körülményekre panaszkodnak, holott másoknak éppen még rosszabbak a körülményeik és visszatetszést kelt ahogyan a tűz karmások szent meggyőződéssel hiszik, hogy körülöttük minden tökéletes kell legyen, hogy ők aztán bizonyíthassák állítólagos tökéletességüket.
Én ezúton is kérem az Abszolútumtól, hogy adjon nekem kellő, jó értelembe vett harci kedvet, lazaságot, és bátorságot az ambícióim realizálásához, vagy egyszerűen több ambíciót és még több harci kedvet.
Az is visszatart még a tüzes részem realizálásában, s a tűz karmám oldásában, hogy ugyanakkor attól félek, hogy „elszalad velem a ló" és egy óvatlan pillanatban kiélem valaki vagy valakik felett az egoizmusom, s például megvernek érte. Ez ellen sincs mást tennem csak kérni az abszolútumtól a kellő harci lazaságot, és hinni abban, hogy mindig figyelni fogok arra, hogy a vitáim tétje az igazság legyen és ne az egóm hatalmi, szereplési élvezkedése. Ebben az esetben ugyanis nincs amiért bajom essen. Az otthoni szociális közmunkán sem vert meg a kemény cigányasszony, amikor szemtől szembe leordítottam. Viszont, amikor semmi kedvem nem volt egy másik alkalommal a vitához, de mégsem akartam hagyni, hogy a becsületemet sértegesse és eléggé fölényesen szóltam hozzá, akkor viszont el tolt maga elől, mire én hülye, valahogy a halak Lilith hatása alá kerülve sajnálni kezdtem, mert akkora gyűlöletet és zavarodottságot láttam a tekintetében, hogy azt hittem, ilyen elmebeteg emberrel nem kell vitáznom, szenved eleget.
Ráadásul, az egész falu pont így viszonyul hozzá... Hát, mindegy, mostanra beláttam, hogy egy közösség, akkor sem tűrhet el ilyen személyeket és ez az elmebetegséggel való felmentés csak pszichologizálás. Annál határozottabbnak kellett volna lennem, nem még egy őrültre is ráhagyni, hogy ellenem forrongjon és hazudozzon. Mindenesetre igen nehéz kérdés volt ez számomra és persze tükrözött is engem a hőbörgő nő az önérzeteskedésével, bosszúállásával. Azt mutatta ez az eset, hogy saját magamban is el akartam fogadni az önérzeteskedő és bosszúálló részem, szentimentalistán álltam az egészhez. Na, hát ide vezet a pszichologizálás, humanizmus és szentimentalizmus, oda, hogy végül senki se oldja a karmáját, a gyávák gyáváskodnak, a zsarnokok zsarnokoskodnak, a szédelgők szédelegnek.
De a gyávák gyáváskodása nem jámborság, hanem egoista félelem és ebből fakadó sorsellenes taktika. A gyávaság maga az álszentség. Sok tűz karmás túl büszke ahhoz, hogy nyílt konfliktust vállaljon, de a mérhetetlen titkos agresszióját nem szégyenli, sőt, sajnos abszolút jogosnak érzi, amiért a másik fél a felelős: az, aki megbántotta, s megharagította. A gyávaság miatti bűntudat elől menekülnek a további rejtett gyűlölködésbe. Valamiért azt hisszük, a Mennyek országában nincs tűz, pedig a Mennyek országa nincs a 4 elem nélkül. Az egyházi kereszténység nagy hazugsága az, hogy a tűz az a pokol tüze és a tisztító tűz, nem véletlenül száműzték a harc elemét, jelképét a pokolba, hiszen a nagy konstantini „kereszténység” mint tudjuk a szolganép nevelés fő eszközének lett megalkotva, s nem véletlenül lett a spirituálisan fejlett, jó harcos, egészséges magyar népből veszélyes barbár lovas horda… És most egyáltalán nem a nemzeti érzés beszél belőlem fájdalmasan, nem mintha nem lenne nemzeti érzésem, viszont nem kesergésre „használom”, most mint Európa szintű kulturális problémáról beszélek a harc kultuszának hiányáról.
2010. nyara
Joó Violetta
