Az apa utáni feltétlen igény - A Szaturnusz jelentése és az apa szerep

    A Szaturnusz a beavató mester, hogy életünket spirituális alapon, az egyetemes törvények szerint vezessük, szükségünk van a Szaturnusz által jelölt tudásra, képességekre. Ezt a szaturnuszi-mesteri szerepet egy nő nehezebben tölti be saját gyermeke életében, hiszen megannyi érzelem él benne a gyermek irányába, és ezek hatása alatt nehéz mindig következetesnek lenni.

Kozma Szilárd leányaival
Kozma Szilárd leányaival

   És sok nő persze nem csak, hogy gyermekével szemben nehezen tud következetes és kellő indoklással szigorú lenni, hanem általában a gyermekekhez és minden embertársához inkább kapcsolódik érzelmileg, legyen az akár pozitív, akár negatív érzelem. Ezért is van az, hogy a családon belül az apára vár a Szaturnuszi, beavató szerep, amely szerep ugyanolyan folyamatos, a születés első napjától, a gyermek felnőtté válásáig tart, optimális esetben a kamaszkorra előtérbe kerülve a gondoskodó, anyai-szerephez képest. De természetesen miden nőben van egy kicsi férfi-apai töltet és fordítva.
Ne higgyük, hogy a nők kevésbé hajlamosak erőszakosságra. Ha nők uralnák a világot, akkor nem lennének háborúk, de halomra ölnék egymást és főként a férfiakat, érzelmi-indulati alapon. Női gyilkolási módozatok: mérgezés, csapda állítás, bénítás és fájdalmas kivégzés, öngyilkosságba kergetés.


   A Szaturnusz fegyelmezéseit nehezen viseljük, hiába kincset érő tanácsokkal lát el minket az életre, a női emancipáció úgy látszik nem nőtt még fel ahhoz, hogy tisztelni és megfelelően értékelni tudja ezt. Ahogyan sajnos a női emancipáció közben mindannyian, férfiak és nők egyaránt elfelejtettük, hogy egyáltalán mit jelent férfinak lenni. Mi nők nem csak végül, de úgy tűnik nagyrészt már az egyenjogúsági küzdelmek legelejétől kezdve nem a valódi, és értékes férfivel kívánunk egyenrangúak lenni, nem akarjuk a valódi férfi képességeit elsajátítani, mi csak a hitvány férfitől irigyelt önzést, ledérséget, pimaszságot, felelőtlenséget majmoljuk, azt női egyenjogúság címén a cigarettás, whiskys, nadrágos forradalmunkkal kezdődően. Sokszor aljasabbak, önzőbbek és felelőtlenebbek vagyunk, mint ők – a rosszfiúkkal versenyzünk, és nem csak a holywoodi filmvásznon, hanem a valóságban is. Persze, ahogyan a valóságban nincs Indiana Jones, úgy nem létezik Lara Croft (Tomb Raider) sem. De létezik sok önálló, szingli: politikus, cégvezető, katona, modell, ügynök, orvos, pszichiáter, pedagógus, feminista érdekképviselő, hivatalnok, bolti eladó, szalagmunkás stb. Elenyésző százalékuk van tisztában azzal, hogy milyen a valódi férfi, s mik a férfi értékei, s a férfi szerep milyen képességeket igényel. A nők nagyobb fizetést akarnak, nagyobb karriert, mint a párjuké, mert a párkapcsolatban és a házasságban többé nem adják másnak a férfi szerepet, hanem úgy gondolják: már az övék. Így teljes emberek.

     De hogyan lehetne azoké a szerep, akiknek fogalmuk sincs mik a férfi valódi értékei? Hogyan lehetne az övék, ha az édesanyjuk is átvette már az apa szerepét és ezért soha senki nem fegyelmezte őket következetesen? És a következetesség nem az, amit sok nő gondol, természetesen érzelmi alapon, és persze aztán indulati alapon, tulajdonképpen, hogy a kicsi gyermeket mindentől óvni és kímélni kell és minden vágyát ki kell elégíteni, és, hogy a gyerekkel csak ők ordíthatnak, hiszen ha az apa ordítana, az olyan durva lenne és ijesztő szegény gyereknek, ehelyett anyuka ordít és néha pofoz, ha épp betelik nála a pohár, tehát indulatból és egyáltalán nem józan megfontolásból és nevelési szándékkal, persze a nők ráfogják a nevelési szándékot mind a hisztérikus fegyelmezési próbálkozásaikra, mind a gyermekben gyönyörködő és élvezkedő kényeztetéseikre és aggodalmaskodásaikra… Sokan azt hiszik ezek a meggondolatlan érzelgős vagy indulati tettek, egyenértékűek az apa ésszerű és stabil, folytonos elvárásaival, a határokat megjelölő hangos szavaival, felemelt hangjával és a szükségszerű, idejében, higgadt előrelátással, a gyermek érdekében adott atyai áldásokkal, sallerekkel – óriásit és végzeteset tévednek. Ahhoz képest, hogy mennyire elterjedt és milyen súlyos mértékben szorítják ki a nők a férfit mind a párkapcsolaton belüli, velük szemben szükséges átvilágítói-leleplezési, megtermékenyítői szerepből és ehelyett ők akarnak a másikból lefarigcsálni. És kiszorítják a gyermekekkel szembeni fegyelmező és nevelő apa szerepből is, és élnek ezek a férfiak ehelyett családi matriarchátusban kötelezően adózva a családi kasszának, az apai, mára már csak névleges címért adózva. És elterjedt „városi legenda”, az emancipált nők nagy része terjeszti, hogy az apák nem is vágynak többre, mondják ezt néhányan keserű szájízzel, mások látszólagos elégedettséggel, nagy belenyugvással. De valóban így van ez? A férfiak talán így tervezik előre a családi életüket? „Én csak leadom a pénzt és nézem a tv-t, vagy megyek a kocsmába.” Vagy! „Le se adom a pénzt, csak megyek a kocsmába! És éveket szenvedek egy nő mellett, akivel rendszeresen keresztbe teszünk egymásnak.” Persze a nő sem így tervezi, amit viszont nem tud az, az, hogy ha elhidegíti magától a férfit az irányítói ambícióival, ha megtöri, ugyanúgy nem lesz boldog soha. Egyenjogúság nincs. Ha van, akkor a család tönkremegy.

   Ahogy Hamvas írt az egyenlőségről:
"Az egyenlőség-eszme ezt a konfúziót teremtette meg, és ez a zűrzavar az, amely az egységet kizárja. Egyenlőséget teremtett, ezzel pedig az egységet megrabolta.
Az egyenlőség modern társadalma, vagyis a demokrácia hibás racionalista kalkuluson nyugszik. A demokrácia ügyefogyottság, a szocializmusról nem is szólva. Szűntelenül megakadályozza magát abban, ami normális létének egyetlen feltétele. Az élőlények életének törvénye az egység; az egység az elemek autonóm különbözőségén múlik. A demokrácia a szocialitásnak konfúzus alakja. Egyenlőségről szó sincs, és már csak azért sem lehet, mert végeredményben és tulajdonképpen mindenki egységre gondol, de a rossz kalkulus következtében az egyenlőségről azt hiszi, hogy az egységet az egyenlőséggel valósítja meg. Az egyenlőség azonban az egység megrablása. Ahol az egyenlőség nevében a demokrácia az emberek között levő különbségeket likvidálni akarja, közben nem veszi észre, hogy a különbségek eltűntetésével (az egyenlősítéssel) felfordulást teremt."
A családban nagy a felfordulás, ha anya és apa egyenlőek. Amit a nők makacsul szorgalmaznak, és egyre egyenlőbbek akarnak lenni az általuk démonizált férfiképzettel.
Ha eleve adott, hogy a nő érzelmesebb, akkor miért ne kellene eleve adott legyen, hogy a férfi racionálisabb legyen, higgadtabban hozzon döntéseket, a gyermeknevelésben, de a kapcsolat működését illetően. A nők sokszor azt hiszik, ami már nekik túl rideg, kellemetlen elsőre, az biztos valóban túl rideg és érzelemmentes és ezért veszélyes, fel sem merül bennük, hogy ők állnak a neveléshez vagy más kérdéshez túl humánusan, érzelgősen, hedonistán, személyes érzelmi és indulati alapon. Pl. Azért tiltakoznak a gyermekek megpofozása ellen, mert ők sem szeretnének pofont kapni, bele sem gondolnak, hogy míg ők tapasztalat, önálló, felelősségteljes lények, addig a gyermek még nem ismeri a világot, az életet, a határokat és sok határt nem lehet neki megmutatni és nem lehet vele megjegyeztetni, ha nem képes azt megérteni és sok érzelgős szöveget nem képes még feldolgozni. Viszont a technikai, logikai értelmezéseket sokkal hamarabb képes lesz megérteni és eleve ezt is kell nála alkalmazni, tehát megmagyarázni logikusan, hogy pl. ”miért ne másszon ki az ötödik emeleti ablakon”, azért, mert leesik és meghal vagy nyomorék lesz. És nem az a lényeg, hogy apuka és anyuka milyen szomorú lesz akkor, a gyerekkel azt kell megértetni, hogy neki miért nem lesz az jó. Aki spiritualitással foglalkozik, tudja, hogy az érzelmek alacsonyabb rendűek, mint a gondolatok. Tehát a nő akkor egyenrangú a férfivel, amikor higgadtan képes gondolkozni, erre viszont nem elég születni, ugyanis neméből fakadóan érzelmesebb a természete. Ahogyan a lány gyermek megtanulja kontrollálni érzelmeit, indulatait, szeszélyeit az apa fegyelmezése mellett, úgy készül fel a leendő párkapcsolatában is a férfire hallgatni, s majd hagyni a férjét kellő szigorral nevelni gyermekeiket. Milyen szép is lenne így, viszont nem lehet nem észrevenni azt a kétségbeejtő és elharapózott tendenciát, hogy mivel a mai férfiakat és a tegnapiakat is már az irányítani vágyó, érzelmes, kényeztető, de csak látszólag kíméletes és rejtetten vagy nyíltan annál indulatosabb édesanyjuk nevelt, pofonok helyett pszicho-pedagógiai fogásokkal lelkében megnyomorítva. De nem csak a mai férfiakat, hanem a nőket is.


   Női „következetesség” az is, hogy miután egy nőnek sikerült megtörni és megalázni a férjét, mert ő dolgosabb, eszesebb, érzelmesebb, okosabb, ügyesebb, strapabíróbb, áldozathozóbb stb. mint a férj, és a férj csodák csodájára erre fel alkoholista lett és más nőknél is keresett vigaszt, akkor nem sejtik, hogy esetleg túl rámenősek voltak a saját elképzeléseik véghezvitelében és a férfiasság utolsó szikrájának elfojtásában, hanem úgy gondolják, íme, a férfi valóban ilyen gyenge, aljas féreg. E „felismerésre” jutva még büszkébbek, arrogánsabbak, boldogtalanabbak és érzéketlenebbek lesznek. Menthetetlenül önző, nőcsábász, felelőtlen férfiak mindig is léteztek – mondhatnánk, nyilván így van és nem lehet kideríteni mikor hol siklott ki a nevelésük: talán az apjuk is ilyen volt? Vagy talán az anyjuk leszerelte a szigorú és következetes apát, hogy kedvére kényeztethesse kicsi fiát, akiből aztán lett a nőket tárgyként kezelő, felelőtlen ripacs. Napjainkban egyértelműen kimondhatjuk, hogy az utóbbi történik rányomva bélyegét az egész társadalomra. Erőszakos férfiak akadtak régen is, de erősek és erélyesek is. Mára ez utóbbiak eltűntek, mert a nők erőszakos többsége megtörte őket és az utódnemzésben új programot indított, „anyuci kicsi fia” projektnévvel. Végre az van a családban, amit ők akarnak, dolgoznak, politizálnak és az apák helyett fegyelmezik és nem fegyelmezik a gyerekeket. Hogy fegyelmezik-e és hogy akad-e még ma férfi, aki fegyelmezni meri a gyermekét akár a felesége ellenparancsát és a társadalom elítélő magatartását semmibe véve, legyen a válasz a híradó azon hírei, ahol kiskorúak bántalmaznak más gyermekeket vagy felnőtteket, pl. tanárokat is, s legyen példa a közösségi portálokon csábítóan pózoló tömérdek kislány és fiatal nő, akik már nem tudják, hogy érjenek el nagyobb hatást, hogy szerezzenek több elismerést a külsejükkel és azok a fiúk, férfiak, akik autókról és csajozásról tudnak csak beszélni, no és a hétvégi piálásokról. Őket az anyukájuk szeretetre nevelte és hogy legyenek önmaguk. És ők önmaguk lettek, az erkölcsöt és szabályokat nem ismerő gyermekek, akiknek a zabolátlan, zavaros és személytelen szexuális fantáziájukhoz végre kifejlődött a szükséges, használható testük. A szeretetből pedig egoizmus és hedonizmus lett atyai intelmek és pofonok hiányában.
Sőt, állítom, hogy a milliókat kizsigerelő, egymást is kijátszó, titkolózó hazudozó, háttérmanipuláló, nagy környezeti katasztrófákért is felelős nagyhatalmak figurái mind a nők saját indulati és érzelmi alapú elvei, szeszélyei és állítólagos következetessége szerint nevelt személyek, s vagy az édesanyjuk leszerelte az édesapjukat vagy még az édesapa felmenői között megtörtént a „kormányváltás” férfiről nőre, apáról anyára. Számtalan helyzetben találkozok azzal, hogy az anyák a lányaikat vagy arra nevelik, hogy használják ki és nyomják el leendő férjüket, még ha ez olyan anyai aggodalmas jó tanács formájában is hangzik el, hogy „hagyd el azt a férfit, amelyik nem érti meg, hogy ez és ez téged fáraszt, nem esik jól, nem neked való, te erre, s arra vágysz, neked is lehet ilyen-olyan, nem ő mondja meg mit csinálj"… stb. A férfi, amelyik fel meri emelni a hangját az erőszakos, azt el kell hagyni! De vajon nem-e hozza a nő olyan helyzetbe, hogy fel kelljen emelni a hangját? Nem-e akarja meggyőzni olyasmiről, amiről a férfi úgy gondolja: nem igaz. Pl. csakhogy igazán komoly példával hozakodjak elő, túllépve a vásárlási, önkényeztetési szabadságérzés kiéléseken, át a házi kedvenc öltöztetésén, babusgatásán, szájból etetésén és ágyba-szokatásán addig,hogy a gyereket kegyetlenség pofon vágni. Hogy győzze meg észérvekkel ellenkezőjéről azt a nőt, aki olyan családban nőtt fel, ahol szintén az anya „hordta a nadrágot” és humánusan érzelmileg zsarolta, vagy épp elhanyagolta, kényeztette gyermekeit? Általában próbálják a férfiak észérvekkel meggyőzni a nőt, de mindhiába, ha gyermekként nem szokhatta meg az észérvek erejét és súlyát. Ezek az emancipált nők ugranak az ellenvéleményekre, vagy teszik a hülyét, vagy bevetik a pszichológiai trükkjeiket és ha a férfi – és elég sok férfi – ezt nem veszi be, attól még folytatják. Ettől valahogy minden normális ember, egy normális nő is (ha hülyére veszik) - felemeli a hangját. Vagy talán nem? Arról meg a férfi nem tehet, ha férfias a hangja és ijesztőbben hangzik. Nem véletlenül alkotta így a természet, az isten, nem véletlenül ilyen a férfi. Nem azért, hogy a nő ki kérje magának a felemelt hangot és békés hangnemben további képtelen őrültségeket és gonoszságokat állítson pusztán azért, mert ő olyan áron jut mielőbb élvezetekhez. pl. másokban való bűntudatkeltés, mások hibáztatása, hogy ne kelljen hibát belátnia, s pláne erőfeszítéseket tenni a változásért. Ugyan dehogy. Hiszen a lányok mind angyalok, és a férfiaknak kellene ördögből méltó angyallá válni, amit igazán megtehetnének egy nőért...
Ahogyan a felnőtt ember is tudása által, tudatosan vállalt feladatokkal, nehézségekkel, horoszkópjából kiolvasható harmonizálódási szükségletek, életfeladatok teljesítésével kerülheti el a felesleges szenvedést, a tragédiákat, úgy a gyermeknek is tudatos szülőre, vezetőre, tanítóra van szüksége. Aki tudatosan, nem támadóan, hanem éppen ellenkezőleg: segítően (!) szükség esetén (szükséges információ átadás esetén) megelőzési, sőt, nagyobb veszély, testi, lelki vagy szellemi sérülés kivédése céljából negatív, testi élményben részesíti. Nem véletlenül, és nem patriarchális, gúnyos önkényből „mondta a magyar nyelv”, hogy „atyai áldás”. A felnőtt emberek is sokszor csak a saját egyáltalán nem kicsi kárukon tanulnak, ez a gyermekeknél még inkább igaz, hiszen eleve nem rendelkeznek még annyi értelemmel, hogy komolyabb ok-okozati összefüggéseket megértsenek és memorizáljanak. És persze nincs is élettapasztalatuk, így fogalmuk nincs arról, hogy végül is mit kell, megelőzzenek, elkerüljenek. Így a következmények felvázolásával csak bizonyos feltételek között vezethetőek, pl. ha korábban már tudatosan, határozottan és első sorban saját érdekében „kikapott”.


   Igazából csak a rejtetten nagyon is agresszív nők viselik rosszul az erélyes férfiakat, és csak ők botránkoznak meg azon, ha egy férfi megpofoz egy nőt pl. egy filmben. Én sem akarok ilyesminek tanúja lenni, hiszen nyilvánvaló, hogy nagy baj van, ahol a problémák eddig fajulhatnak. De ne legyünk naivak. A nők nem angyalok, de sok angyali természetű nőben lakozik fúria, ami gyermekként a folyamatos apai neveléstől megfosztva bizony önmaga ellen játszó szörnyeteg lesz. És tulajdonképpen mindenki, aki a pozitív értelemben vett Szaturnuszi erőkkel, tehát az értelmes és következetes, ellentmondást nem tűrő fegyelmezéssel, korlátozással nem kerül harmóniába gyermekként, az felnőttként sokszor, szinte mindig maga ellen, saját boldogsága ellen játszik majd.
Én normálisnak vélem azt, hogy a filmeken nem csak a férfibűnözők szájba vágását veszem természetesnek, de a női bűnözőkét is. Csak a rejtetten, képzeletben igazán agresszív és gyűlölködő nők lesznek rosszul, irtóznak meg tőle, ha a filmeken egy férfi egy nőt pofon vág, ellök, lefog. Fel sem merül bennük, hogy igenis nagyon sok esetben megálljt kell parancsolni egy nőnek is, ha az őrültségeket, vagy nagy gonoszságokat művel. Pl azokban az esetekben, amikor a nők megölik a magzatukat, gyermekeiket nem pillanatnyi elmezavarról van szó, hanem annak szakember, de legalábbis kauzális asztrológus számára egyértelmű előjelei vannak.


    Ébresztésképpen még néhány példa a tapasztalataimból, az én felmenőim között is már akadtak olyan nagyanyák, akik végül is a ház urai, a család irányítói voltak, ezekben az esetekben a férjek alkoholisták lettek. Más ismerőseimnél mindennapos a hidegháború, állóháború, főként a nők csatáznak. Ki sem derül, hogy az apák jó apák lenének-e. Hogy az ő szigoruk használna-e. Nem kapnak lehetőséget erre. A gyermekek sem.
Ezek a gyermekek, köztük magam is, nem kötődnek az édesapjukhoz. Idegennek érzik. Ellenségesek az apákkal. Persze az édesanyánk sokszor panaszkodnak a férj háta mögött a gyermeknek, ma már kifejezetten divat és jópofának tartják az édesapákat lehülyéztetni a gyermekekkel.
     Felnőttként már nem érdekeltek édesanyám, tipikusan félresiklottan emancipált nőies pszichológiai rám-hatásai, a bűntudatkeltés, ön-sajnáltatás egyebek. A nők finomkodás alá rejtett haragvásai, gyűlölködési. „ne menj férjhez soha.” Ki sem kellett mondani, persze azért elhangzott párszor, de enélkül is „rájöttem”, hogy a férfiakkal lehetetlen együtt élni. Ha a nő mindenáron irányítani akar, akkor nem lehet boldog. És én irányítani akartam. Szabadnak lenni, valaki mellett, aki rajong értem és minden szeszélyt szívesen elvisel. Fiatalkori szeretőim, mind félénkek voltak, anyukáik pszichológiailag rávezették őket a nők kedvében járásra, s a női szeszély eltűrésére a sok kényeztetésért cserébe. Aztán szerencsére akadt egy erélyesebb férfi az életemben, aki elől nem menekülhettem. Mellette elfogadtam az anyaság és a feleségszerep gondolatát, de ez még csak a kezdet volt. Csak a gondolat. A gyakorlat távol állt tőle. A férfiról kiderült, hogy azért mégiscsak anyuci kedvence, de az a fajta, aki tárgyként kezeli a nőket, azt várja, hogy eltartsák (pénzeljék), babusgassák, kényeztessék és inkább hisztériás, mint erélyes és állítása és ígérete ellenére se házasodni nem akar, se gyereket. Idealisták voltunk mindketten, nulla megvalósítási gyakorlattal és önállóság nélkül. Kiszolgáltatottan továbbra is az anyáknak. Végül ez a fiatalember nem bírta sokáig a langyosodó, mérgesedő helyzetet, és nőkkel szembeni gyávaságáról tanúbizonyságot téve megcsalt.


     Szerencsére más következtetést vontam le belőle, minthogy minden pasi disznó és így tovább… Nem sodortam magam még nagyobb hülyeségbe, nem kezdtem karrierista módon törtetni és pénzt hajtani, hogy egyedül is boldog legyek. Mert ekkor kezdtem metafizikával foglalkozni, és még ha az agresszív és férfi-irányító női lelkem tiltakozott is és továbbra is hitetlen maradt, az eszemmel valahogy mégis abba az irányba állítottam magam, hogy valóban képes legyek észrevenni, elfogadni, megismerni és megszeretni egy olyan férfit, aki tényleg felelősségteljes, értelmes, tapasztalt, következetes. Valakit, akire érdemes hallgatni, aki mellett aztán akármilyen nehéz lesz, előbb-utóbb úgyis legyőzöm azt a tévhitem, hogy mindig a nő az okosabb, mindig a nő dönt jól stb. És örülök neki, hogy nem álltam be puszta egoizmusból, a buta, önámító, arrogáns, szeretetképtelen, humanista-feminista nők hosszú sorába.
   És amikor az eddigieket írtam 2011-ben - ha jól emlékszem - még koránt sem tudtam, hogy a párom mennyit fog nekem segíteni, nem csak a saját egészségem helyrehozásában, de a közös kislányunk egészsége megtartásában és nagyon pozitív hozzáállásának kialakításában. És ő tanított meg arra, hogy az igazi szeretet nem hivalkodó, nem hízelgő, nem az érzelmek hullámvasútja, hanem sok megértéssel kiegyensúlyozott, áldozatkész, diszkrét és mély. ("Mert aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt." "a zabolátlan szenvedély pedig láng, amely végül önmagát emészti fel.")
Az ember nem majom.

   Egy és másfél éves koráig Ividő kifejezetten tiltakozott az édesapja ellen, de ahogyan nyílt kíváncsiskodott és figyelgette az édesapját, akit ma már ugyanúgy önként és lelkesen ölel és puszil, mint a család többi tagját. Sőt, az erélyes szót minden ellenkezés és elkeseredés nélkül elfogadja az apjától, míg tőlem kevésbé, a testvére irányítása ellen még inkább lázadozik időnként. De ezek a próbálkozásai csírájában lenyesésre kerülnek. Azonnal teljes gőzzel, minden erélyességemmel leállítom mindig. És mindenki, teljesen önmaga, és őszintén boldog így.


    Emlékszem gyerekkoromból, hogy amikor édesanyám eljutott oda, hogy rám parancsoljon erélyesen, mindig úgy éreztem, hogy dühös. Biztos az is volt. A lényeg, hogy egy-egy órát duzzogtam ilyenkor. A mi gyerekeink, akik szükség esetén megkapták az idejében figyelmeztető taslikat, egyáltalán nem duzzogósak, nem szemtelenek, nem néznek minket hülyének. Mint ahogy még Ranschburg Jenő is hirdette, hogy normális. Normális? Elterjedt, inkább. - Az a baj a pszichológiával, hogy spiritualitás, egyetemes szellemismeret nélkül, tulajdonképpen a divat a szél a vitorlájában és azt hogy a megszokott, az normális.
A feminista, feminizált társadalom nagy rákfenéje még a mobbing. A nők fegyvere: a kikezdés. A csipkelődés. Az elvakult utálata annak, ami más és ezért fel lehet vágni gyorsan a különbséggel. Teljesen ártatlanul, mert ugye az a normális, ami megszokott... És az a kényelmes. Ez is jól mutatja, hogy a nők manapság már csak rosszindulatúan jártatják a szájukat. Tisztelet a kivételnek.

    Amennyire csak lehetett a hímsovin, kultúrálatlan férfiaktól úgy irigyelt makacs nagyképűséget a nők megvalósították és ők is belefutottak az evolúciós zsákutcába. Sajnos a megfordulás előtt biztos, hogy még nagyon sok igazságtalanságot elkövetnek ők is, a férfiak diszkriminálásától, meghurcolásán át, el egészen a gyermekek elhanyagolásáig és kicsinyes érdekek miatti megkínzásáig.
Egyelőre elrejt a felszín sok mindent előlünk. De nem sokáig lehet már ezt a szembenézést elkerülni...


Joó Violetta asztrológus
http://www.aldottelet.com/


Kapcsolódó anyagok:
Kozma Szilárd: Az apa szakrális funkciója


 

2013.12.31., kedd [00:58]
További cikkek a kategóriában