Felébresztettem Szilárdot, aki azt mondta, valószínű, a szülés közeledik. És a sötét színű váladék, a nyákdugó lehet. Úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a lakásba, hogy ott szüljek inkább. Fáztam is ott hajnalban, a halas tavaknál levő nagyobb faházban (barakkban). De nem is voltunk még ekkor a szülésre felkészülve, ami a szükséges eszközöket illeti, így sem lepedőket nem vittünk erre a célra, de még csak a köldökzsinór elkötésére sem akadt volna más, mint fekete, cipőfűző vastagságú sátorzsinór. Így Szilárd felébresztette a lányokat és bementünk a lakásba.

   Ekkor már kb.: egy órája voltak enyhébb fájásaim. Amik jelentkezése viszont engem eléggé megijesztett. Először is bevallom, hogy nagyon izgultam a szülésem miatt, alig tudtam felfogni, hogy tényleg megtörténik velem. Ez az érzés, végigkísérte az egész várandósságot. Nem tudom, más nőnél, hogyan van ez, én úgy gondolom, jól tükrözi a 3. házban álló teljesen negatív Szűz holdamat, hogy egy ilyen isteni folyamatot és eseményt sehogyan sem tudtam megérteni, felfogni, amíg meg nem tapasztaltam. A 3. horoszkóp ház ugyanis az Ikrek életterülete, a tapasztalások és következtetések, avagy a szellemi és a gyakorlati ismertek egyeztetése, a gyakorlat igazítása az elmélethez, s az elmélet igazítása a gyakorlati valósághoz. Ahogy Hermész Triszmegisztosz írta, mondta: „Ami fent, az van lent, s ami fent van, az van lent."

   Az enyhe fájásokkor tehát inkább a félelem ülhetett ki az arcomra. Nem pánik volt ez, hiszen akartam szülni, meg akartam tapasztalni. Viszont többféle félelem bujkált bennem, hogy vajon milyen lesz az én szülésem? Elájulok-e a fájdalomtól? Ividő egészséges lesz-e? Történik-e valami baj?

   Ezek a félelmek kiülhettek az arcomra, amikor jöttek a kis fájások, mert ezeket érezve, „fogtam fel", hogy: „igen! Tényleg szülni fogok, életet adok egy embernek." Viszont Szilárdot kicsit megijesztettem ezekkel a fájásokkor jövő elképedéseimmel, nagy befelé-figyeléseimmel és utólag mondta, hogy tudta, hogy igen kényes vagyok, ami a testi fájdalmak viselését illeti és ő is aggódott, hogy hogyan lesz így a szülés. Teljesen jogosan ugyanis később a vajúdásom során bizony tényleg nehezen viseltem a fájásokat.

   De visszatérve a vajúdás kezdetéhez, részben a fentebb leírt reakcióim miatt hajlott arra Szilárd, hogy bevigyen a kórházba, másrészt azért is, mert úgy emlékezett, hogy Emőkénél minden esetben, amikor már fájások voltak, tágulás is látszott, nálam viszont nem látott, semmi tágulást.

   Velem nem tudhatta Szilárd, hogy mire számíthat. Viszont ismerve az agresszió problémáimat érthető volt az aggodalma értem és a babáért.

   Tudtam, hogy a kórháznak számos hátránya lesz, mégis inkább belegyeztem, hogy bemenjünk, mert bár a vajúdás kezdetéig azon az elgondoláson voltam, hogy spirituálisan nézve bárhol is szülessen pont olyan épen vagy sérülten fog születni, mint ahogy kell. Tehát bárhol születik, az fog történni, ami addig „előkészült". Amit addig előkészítettem. Többnyire nem tudatosan.

   Azt tudtam, hogy Nem fog meghalni. Olyasmit nem tettem, nem gondoltam, nem éreztem, aminek az lehetne a következménye. Pontosabban, ha pillanatnyi őrült haragvásaim és elkeseredéseim voltak is, utólag mélyen megbántam azokat és igyekeztem nyugodt és boldog maradni.

   Mégsem bíztam teljesen magamban, féltem, hogy nem állok helyt szülés közben és annak valami súlyos következménye lesz. A fizikai képességeimben, adottságaimban nem tudtam nem kételkedni, pontosabban a fizikai gyengeségeim miatt kételkedtem inkább. A kórház bebiztosítottabb helynek tűnt. Tudom, ez egyáltalán nem metafizikusi hozzáállás. A félelmeim nem is a mostani életem „termékei".

   Engem úgy neveltek fel, hogy kíméljem magam, kényeztettek, és túlságosan óvtak. Intettek minden megpróbáltatástól, erőfeszítéstől. S ennek az lett az eredménye, hogy – mint már sokszor írtam - tizenéves koromtól öngyilkossági késztetések kínoztak, mert teljesen életképtelennek éreztem magam, semmilyen érvényesülési, tapasztalatszerzés és főként sikerélmény szerzési lehetőséget nem láttam vagy nem mertem élni ezekkel.

   A szüléssel kapcsolatosan is, mélyen egy olyan félelmem volt, hogy én ehhez szerencsétlen vagyok. Főként attól féltem, hogy elájulok, vagy elveszítem az erőm, tehetetlen leszek, túl gyenge hozzá. És mit fog akkor tenni Szilárd? Nem tehetem meg vele, hogy kétségbe ejtsem és megrémisszem.

   Ismerősünk, Gabika írta az asztrológiai fórumunkon, hogy ő olyan típus volt, aki várta, hogy valamit más végezzen el helyette. Én ehhez azt tudom hozzá fűzni, hogy lényeges, kinek mi az indíttatása, mi az ok. Én is ilyen voltam, egyrészt azért, mert a hiúságom visszatartott sokszor, hogy nehogy kudarc érjen, így inkább nem próbáltam ki magam bizonyos szituációkban. De a szülést illetően ez nem jöhetett szóba, nagyon mélyen el voltam tökélve, hogy Szilárdon kívül lehetőleg senki még csak a közelbe sem legyen mégcsak ne is nézzen, nem hogy ott beszéljen, beavatkozzon. Viszont a másik ok, az, hogy sok mindenről úgy hittem, arra biztos, hogy nem vagyok képes. A szüléssel kapcsolatosan ezt éreztem, viszont amióta metafizikai alapról gondolkodom, azóta határozottan kórházon kívül akartam szülni és egyedül. Úgyhogy más maximum egy kicsit segít, de senki nem dönthet a folyamatban helyettem és pláne nem cselekedhet helyettem, de a kórházban befolyásolnak a döntéseimet illetően, és bizony sajnos cselekszenek helyettem. Egészen a szülés előtti hétig biztos voltam abban, hogy nem lesz okom kórházban szülni, és inkább szülök bárhol máshol, egy út szélén is, de a kórházban nem, ahol mindenféle beavatkozási rutinnal zaklatnak és teszik próbára az éberségem és a harci kedvem is akár. Tehát a zsigeri félelmem ellenére ott volt bennem a hit és a remény is, az elhatározás, hogy akkor is meg kell, próbáljam, hogy természetesen és szabadon szülök. És háborítatlanul.

   És még egy vágyam, elképzelésem volt a szüléshez fűződően: hogy a baba állampolgársága miatt jobb lenne, ha Magyarországon születne és így rögtön magyar állampolgár lenne, mert ha Romániában születik hosszadalmas elintézni a magyar állampolgárságot. Hát, a sorsot nem érdekelte, a mi hivatalos ügyek miatti érdekünk, a szülés előtt egy héttel, már egyre kilátástalanabbá vált, hogy Magyarországra utazzunk.

   Felmerült az is, hogy csak én menjek Magyarországra és megpróbáljuk valahogy, hogy Szilárd is jöjjön aztán a szülésre. Csakhogy a szülés idejét nem lehet előre tudni, Szilárd pedig nem ülhet Magyarországon hetekig, mert a lányokat nem bízhatja másra ilyen hosszú időre. A lányoknak viszont nem volt pénzünk útlevelet készíttetni, sőt, úgy elapadtak a rendelések, hogy már mi sem tudtunk volna miből utazni. S nem csak utazni, de az alapvető kiadásainkat fedezni. Én ekkor egy ponton nagyon megharagudtam a sorsra. Nem értettem, miért vagyunk ebben akadályozva. De ettől még nem kellett volna, haragudjak. Jellemző volt rám (azt hiszem, mondhatom, hogy a szülésig, és most már nem) hogy ha nem értettem egy nehéz sorshelyzetet, akkor igazságtalannak éreztem a sorsot, és nagyon meg tudtam haragudni.

   Tarotot vetettem a problémára és azt az útmutatást kaptam, hogy ítéljem meg helyesen a helyzetemet, és akkor olyan másik helyzetbe kerülök, ahol nem én irányítok, s ezt elviselve oldódik meg a probléma. Nevettem ezen az útmutatáson, mert igen csak gyenge pontomra tapintott a sors azzal, hogy ne akarjak irányítani. Ekkor megfogadtam, hogy lecsökkentem a körülményekkel kapcsolatos elképzeléseimet a szülést illetően. Értem ez alatt, hogy végül is felkészítettem magam, hogy akkor sem fogok elkeseredni, ha valamiért a kórházban kell, szüljek, mégpedig itt Csíkszeredában. Megfogadtam, hogy nem fogom a sorsot vagy a képzelt külső istent (amivel sajnos még előjön a tudattalanom) támadni.

   Azon elképzeléseimet és elveimet tartottam meg a szüléssel kapcsolatosan, hogy lehetőleg minél kevesebb beavatkozást engedjek. És a felelősséget maximálisan vállalom, és nem adom át senkinek sem, attól, hogy ha esetleg kórházban szülök.

   Többek között ezért az előzményért is történt, hogy könnyen beleegyeztem a kórházba menetelbe. Már nem úgy tekintettem a kórházra, mint elkerülendő veszélyre. Hanem úgy, hogy, ami előnye van, ki tudom használni, a hátrányai miatt pedig nagyon ébernek és határozottnak kell lennem, hogy azokat mindenképp elkerüljem: ne vágjanak, ne gyógyszerezzenek!

   Hat óra körül lehetett, amikor felvettek a portán és felvezettek a szülési osztályra, először egy kis adminisztráció következett, majd a szülőszobába (szülesztő-műtő szobába) hívtak intim lemosásra, ehhez fel kellett üljek a szülesztő kecskére. Fel is ültem, és egy nővér lemosta az „intim részem", majd egyszer csak azt éreztem, hogy borotválni kezd. Rögtön szóltam, hogy ne borotváljon, ez az én esetemben kimarad! És a kezemmel megakadályoztam a további borotválást. Felháborodottan számon kért, hogy akkor hogy fogják majd átvágni a gátam szülés közben? – Sehogy! Nekem nem lesz gátmetszésem!

- Azt maga előre nem tudhatja! Aztán majd jól szét fog repedni a feneke! Hogy lesz akkor? Én nem bánom, a maga feneke! – folytatta a nővér.

- Az én fenekem nem lesz vágva.

  Még szerencse, hogy Szilárd még otthon a lakásról való indulásunkkor azt tanácsolta, hogy bármi történjen is, ne engedjem, hogy vágjanak. Nagyon jól tette, ugyanis, másként én hagytam volna ezt a gusztustalan borotválást is, abban a félelmemben, hogy Ividő nehogy elakadjon, vagy ne férjen ki kitoláskor, tehát tudom, hogy megingatható lettem volna, ha ijesztgetnek.

   Lemosás után, kaptam kórházi hálóinget és egy ágyat egy teremben, ahol a többi vajúdó nő feküdt. Eleinte csak az ágy mellett guggoltam, reménykedve, hogy így segítem a tágulási folyamatot. De azt hiszem, ez a póz inkább kifejezetten a kitolásnál előnyös.

   Az egyik nővér rám szólt, hogy nem így kell vajúdni és feküdjek le, mert nem marad a végére erőm. És tényleg pár órán belül már inkább feküdtem az ágyban, mert a fájásokat nagyon nehezen viseltem és kimerítettek. Persze ettől még maradt elég erőm a végére, de erről majd később, hogy a végére miért és mennyi erő kell.

   Kb. 9-10 órától azt mondom igen erős fájásaim voltak. Csak ahhoz tudom viszonyítani, hogy 15 évesen volt vakbélgyulladásom és akkor is fájt az alhasam, a tágulási fájásaim attól legalább 4x jobban fájtak. Rám is pirított a nővér, de főként a felüléseim és guggolásaim miatt, hogy nézzem meg a többieket milyen szépen nyugodtan vajúdnak, s milyen kiegyensúlyozottak, és próbáljak én is ilyen nyugodtan vajúdni. Amikor a nővérek kérdezgették őket, azt mondták, nem éreznek fájásokat, ami szerintem azért volt, mert a perfúziójukban nem csak vitaminok voltak...

   Még a vajúdó szobába kerülésem után nem sokkal bejelentette egy nővér, hogy infúziót (itt székelyföldön azt mondják: perfúziót) fogok kapni én is, vitaminokkal. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérem, és ezt szó nélkül el is fogadták. Később hoztak mellém valamilyen ultrahangos gépet, rám kötötték, mondván el kell végezniük egy vizsgálatot. Rám kötötték alatt azt értem, hogy felkentek két helyre a hasamon egy kis zselét és két gumiszalaggal rám gomboltak két kis kerek műanyag dobozkát, ami jeleket küldött a mellettem levő gépnek. Amikor nem volt fájásom, nem is zavart, hogy nem szabad mozognom, felülnöm a gép miatt, viszont a fájásokkor nem találtam a helyem és egészen a szülésig reménykedtem abban, hogy felülve, felguggolva könnyebb elviselnem azokat. Így a vizsgálat alatt is néhány fájást kiszenvedtem mozdulatlanul, de kb. a negyediknél felültem. Szólt egy nővér, hogy újra kell kezdeni emiatt, és ne csináljak ilyeneket, mert rossz értéket mutat a gép és azok miatt még a végén bevisznek császározni.

   Visszafeküdtem, gondoltam, rendben, próbálok együttműködni, ebből baj nem lehet, lássuk, végig tudom-e várni a vizsgálatot. Nem tudtam - néhány fájás után megelégeltem, hogy ahhoz a vizsgálathoz kell alkalmazkodnom, ahelyett, hogy csak magamra figyelnék, hogy próbálnék ellazulni, és intenzíven gondolhatnék arra, a babám egészségesen szülessen meg, és velem se történjen baj. Így pár perc után fogtam, s leszedtem a rám csatolt érzékelőket. Bejött egy nővér, igen frusztráltan, és nem is vitatkozott, csak elégedetlen hangon megjegyezte, hogy „jó, akkor majd megmondjuk a doktornőnek, hogy maga nem hagyta a vizsgálatot!"

   Ezzel, megnyugodtam én is, hogy nem kell különösebben harcolnom azért, hogy békén hagyjanak. Még, hogy, egy gép eredményei, és bárki más döntsön helyettem arról, hogy Ividőt kiszedik-e belőlem császármetszéssel vagy sem? Szerencse, hogy nem kerültem olyan helyzetbe, hogy rám ijesszenek valamivel, ugyanis ott, abban a helyzetben a babáért aggódva, ki tudja, talán megingatható lettem volna. Én úgy gondolom, hogy sok mindennel ijesztgethettek volna, én azt feleltem volna, hogy nem lesz császározás, meg tudom szülni egészségesen. Kivéve, ha azt mondják, hogy haldoklik. Nem tudom, akkor mit döntöttem volna.

   Most, 2012. augusztusában már tudom, hogy miért volt ott a lelkem mélyén egy szörnyű homályos félelem, hogy nem leszek képes, hogy baj történhet, hogy elhangozhatnak kétségbeejtő mondatok a kisbabámmal kapcsolatban. Azért, mert némileg más a szellemi szerkezetem, a karmikus tudattalan magom, mint azt Ividő születésekor tudtam. A nyolcadik  horoszkópházban áll a Lilithem, és nem a kilencedikben, mint hittem korábban. Ez pedig nagyon erős skorpió karmáról tanúskodik, újjászületési nehézségtől és így az olyan az életet és a halált magában rejtő nagy életpróbáktól való irracionális félelmet, mint a szülés. Tudom, hogy nem születtem újjá akkor. Talán ha én nyomhattam volna ki, egyedül. De nem is mertem... Annyira nem hittem magamban, és ezért kellett, hogy a nővérek félig átvegyék a helyemet, a szülő anya feladatát, éberségét...

   Visszatérve az események leírásához: Nem utasítottam el mindent. A délelőtt 10 óra utáni erősebb fájások közben, egy idő után Nospa injekciót hoztak, nem is csak egy nővér, hanem a szülészeti ügyeletes doktornő is bejött, hogy megmondja, milyen injekciót akarnak adni és miért. Azt mondta, könnyebben fogok tágulni tőle. Csak utólag gondolom, hogy nem feltétlenül kellett volna, elfogadjam, hiszen nekem metafizikusi gondolkodással minek kellett egy ilyen beavatkozás? Azért engedtem, mert a Nospa gyógyszert ismerem Magyarországról, menstruációs görcsoldóként szedtem időnként húsevő koromban, de sosem hatott. Igaz, ilyen előismerettel logikusabb lett volna pont ezért (mert nem is hatott) elutasítani. Viszont érdekes módon én ezért fogadtam el, mert tudtam, hogy fájdalomcsillapítót valószínű nem tartalmaz, viszont az ellazuláshoz most hátha hozzásegít, ellentétben a korábbi tapasztalataimmal. De utólag ezt felelőtlenségnek tartom, hiszen nem tudhattam, hogy a Nospán kívül van-e még benne valami. Sőt, még magát a Nospa hatóanyagot sem ismerem, hogy mennyire természetes vagy mennyire nem.

   Ezután is ugyanúgy éreztem a fájásokat. Viszont le kell, írjam, hogy a mesterséges szülés gyorsításnak egyértelműen ellene vagyok. A természetes lazító módszereknek (vízben szülés, masszírozás, illatok, tea, zene, félhomály) viszont a híve, annak ellenére, hogy itt az első szülésemnél nem vettem igénybe ilyesmit. De ahogy a Nospa szót meghallottam, arra gondoltam, ez nem lesz nagy beavatkozás a vajúdás menetébe. Ilyen injekciót kettőt is kaptam, és ha jól emlékszem, még a szülőszobában is egyet. Minden nőnek javaslom, hogy tájékozódjon jobban a kórházban rutinszerűen beadott perfúziók, injekciók tartalmáról (ha elfogad ilyet) ne úgy, mint én a Nospa injekcióval!

   Kérem, senki ne botránkozzon meg azon, hogy ilyen intim információkat osztok meg magamról, hanem kérek mindenkit, hogy nézze azt, hogy nagyon lényeges kérdés, mennyit kell, szenvedjen egy szülő nő, és mi a fájdalmas szülés lehetséges oka, s hogyan tehetünk az ellen, hogy a több órás vajúdásunk ne olyan tortúra legyen, ami közben pl. jobb szeretnénk, hogy szeretteink ne kelljen hallgassák és nézzék azt tehetetlenül. És számunkra sem olyan élményként maradjon meg, ami miatt a következő szüléstől rettegnünk kell.

   Az én alhasi és nemi szervek körüli izmaim keményen megfeszültek a fájásokkor, mintegy önkéntelenül és reflexszerűen. És nem is tudtam ezen uralkodni a vajúdás alatt. A vége felé egy nővér figyelmeztetett, hogy ne nyomjak fájásokkor (a megfeszülések egyben kitolások is voltak), mert púpos lesz a baba feje, másrészt a méhelőszáj (?) így nem tud visszahúzódni. A babám miatt igen megijedtem így ezután, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy leállítsam a megfeszítési-kitolási reflexem. Ami annyit tesz, hogy kezdtem hangosan, kimondva tiltani magamnak a kitolást a fájásokkor, de így is csak egy-egy fájás első másodperceiben tudtam visszafogni magam és nem tolni, s nem megfeszíteni az izmaim.

   Ez a téves reflex onnan is fakad, hogy engem ugye rendkívül elkényeztettek és kíméltek, a fájdalom küszöböm ezért nagyon alacsony volt a szülésig (s akkor feltételezem, emelkedett) s ezért is lehetett, hogy a fájdalom érzésére önkéntelenül nyomtam, mintha meg tudnék attól szabadulni, ami fáj.

   Közben többször megvizsgálták kézzel a méhszájam annak érdekében, hogy tudják, mennyire tágult ki. Amikor először nézték, nem sokkal a vajúdó szobába kerülésem után, még csak egy centis volt. És dél körül érte el a 7 centis kitágulást. 10 centitől lehetett számítani a szülésre.

   Így két óra körül át is hívtak a szülő szobába.

   Na, ekkor nagy dilemmába estem, hogy felüljek-e a kecskére, vagy mégis hol és hogyan kellene, megszüljem Ividőt.

   Kicsit megzavart, hogy igen kedvesen aggódva sürgetni kezdtek, hogy menjek gyorsan és üljek fel a kecskére. Én siettem is, mert közben attól féltem, hogy Ividő kicsusszan, kipottyan belőlem valahol az ágyon, vagy az ágy mellé a kőre és fogalmam sem volt, hogy milyen pózban hova guggolva vagy állva kellene, szüljek. Legjobb ott lett volna az ágyban, viszont én buta attól féltem, hogy ha bejelentem, hogy maradok az ágyban és ott szülöm meg a babát, akkor nem segítenek. Nem fogják ki és nem vágják el a köldökzsinórt stb. Nem tudom, miért kapott el a gyávaság és ezek a buta félelmek. Utólag tudom, hogy nem tettek volna ilyet, hiszen a kórház bármely részében is szülök, nekik úgy is kötelességük az én és a baba egészségét védeni és segíteni, és ezt a kötelességüket nagyon jól tudják. És persze valahol a hiúságom is közrejátszott, mert attól is féltem, hogy megbotránkoznak rajtam és felelőtlennek titulálnak, amiért nem a jóval sterilebb kecskén akarok szülni, a fenekemet nekik feltéve, hogy kényelmesen kiszedhessék a babát...

   Még a szülőszobára való felvételemkor bejelentettem, hogy fel fogok ülni a kecskén, s nem háton fekve akarok szülni. Erre kedvesek és együtt működőek voltak, felajánlották hogy fennebb állítják a kecske támláját és hoznak párnákat a hátamhoz. Nem utasítottam vissza, de gondoltam magamban, nem lesz ezekre szükség mert én nem is akarom megtámasztani a hátam.

   A kecskére felfeküdve viszont, amikor felültem, felegyenesedtem a kitoláshoz, azt éreztem, hogy amiatt, hogy a térdeim magasabbra vannak emelve a csípőmnél a lábtartó miatt, a gátnak nevezett rész a hüvely és a végbél között valóban előre, pontosabban alám feszül. Az volt az érzésem, hogy így útban lesz kitoláskor, ezért inkább hátradőltem és így nyomtam. Nem is lett volna baj, csak felbiztattak, hogy a két oldalt a csípőm mellett levő vasrúdba nyugodtan kapaszkodjak kitoláskor, és én abba kapaszkodva ahogy minden erőmmel nyomtam kifelé a babát, véletlenül felemeltem magam, még a fenekemet is és a doktornő szerint ezért repedt a hüvelyem fala. Nem tudom, hogy valóban ennyin múlott-e gyakorlatilag, de logikusnak hangzik. Biztos, hogy jobban feszült a vízszintesen levő hüvelyem a baba súlya és fejmérete miatt miközben a fenekem úgymond a levegőben volt, és kevésbé feszült volna, ha alá van támasztva. De ez nem biztos. Lehet, hogy így háton fekve mindenképp repedt volna.

   Én úgy emlékszem, 3. vagy 4. neki feszülésre, kinyomásra kijött Ividő. Sajnos nem láttam a kijövetelét, mert egy jó szándékú nővérke felfeküdt a hasamra és tőle nem láttam. Ez ellen pl. azért nem ellenkeztem, mert az volt az érzésem, hogy nem tolok elég erősen. Kb. második tolásnál, mondta a doktornő, hogy toljak nagyon erősen, mert a baba kijött a méhszájon és a hüvelyben van, most ki kell nyomni, mert ilyenkor már szenved. Ezért eszembe sem jutott, hogy visszautasítsam, azért sem, mert azzal, hogy rám nehezkedett, azzal elkerülhetetlenül rákényszerített, hogy feszítsem a hasizmom és egyúttal nyomjak is. Utólag sajnálom, hogy így történt é hagytam ezeket a segítő beavatkozásokat, mert úgy maradt meg bennem a szülés, hogy egyedül nem tudom, hogy ment volna. Ki tudtam volna-e ilyen hamar nyomni? Vagy nekik köszönhetem, hogy Ividő nem kellett szenvedjen a szülőcsatornámban rekedve?

   Erősítem magamban azt az elképzelést, hogy guggolva, tehát függőleges hüvellyel, bizonyára ugyanígy néhány nyomásra kijött volna.

   Sokan voltak körülöttem, és amikor Ividő megszületett nem is emlékszem hangokra. Nem tudom, hogy sírt-e. Arra emlékszem, hogy azt mondták, megszületett, megvan és egészséges. Csak néztem őt a két combom között, jól megnéztem, hogy valóban egészségesnek néz-e ki, és persze kíváncsi voltam, mekkora, s egyáltalán hogyan is néz ki az én kicsi lányom.

    Nem emlékszem, hogy láttam volna, amikor elvágják a köldökzsinórt. Csak nyúltam felé, hogy megérintsem, nem igazán fogtam fel, hogy végre megszületett a gyermek, aki az én méhemben fejlődött ki, s íme, én hoztam a világra. Kérnem kellett volna, hogy úgy magzatmázasan tegyék a mellkasomra és kicsit hagy legyen velem, hagy szopjon. Nem tudom, miért nem szóltam. Meg voltam hatódva, meg voltam nyugodva, hogy él és egészséges, ugyanakkor persze fáradt is voltam. Pár perc lehetett hipp-hopp megmosdatták és teljesen bebugyolálva tették a hasamra, közben már készültek varrogatni a túl korai nyomások miatt a méhszájon keletkezett repedéseket, és a hüvelyfalon keletkezetteket.

   Meg sem mertem fogni Ividőt, olyan stabilan feküdt ott pólyásan a hasamon, hogy attól féltem, hogy legurítom, vagy leejtem ha hozzáérek. Mondták, hogy megpuszilhatom. Már nem is tudom, hogy emeltem a számhoz, de tudom, hogy meg voltam hatva és azt sem tudtam, mit tegyek, valahogy gyorsan megfogtam és megpusziltam, de leginkább az arcocskáját bámultam. Jól meg akartam nézni, hiszen annyira vártam már, hogy láthassam. Sajnáltam, hogy úgy bebugyolálták és nem érezhettem a kicsi testét és nem nézhettem meg jó alaposan.

   Engedtem, hogy pár perc múlva el is vigyék le a babás-anyukás szülészeti osztályra. Kérdeztem, hogy mikor láthatom, mikor lehetek vele, azt mondták, egy óra múlva mehetek utána. Hagytam, hogy elvigyék, mert fáradt voltam és tudtam, hogy kell, varrogassanak és nem akartam, hogy úgy legyen a karomban, hogy közben én még a varrást kell, elviseljem, tehát zavarnak. Féltem, hogy nem tudok rá figyelni és még elejtem, legurítom magamról. Továbbá az is vezérelt, hogy minél hamarabb megvarrják a repedéseim, annál hamarabb mehetek utána a babás osztályra, ahol gondoltam békén leszünk hagyva és csak rá figyelhetek. A méhlepényre sem vártak sokat mondták kb. 2x, 3x hogy nyomjak, de nem jött ki, így már szedték is ki valami vasakkal. Egyáltalán nem jó, hogy ez így zajlik a kórházakban, de ugye a dolgozók sietnek, és jelen esetben én is siettem. Nem láttam más megoldást, hogy minél hamarabb nyugodtan együtt lehessünk Ividővel.

   Mire a méhlepényt kiszedték és összevarrogattak, tényleg kimerültem és fázni kezdtem. Végül kitoltak az előtérbe, odahozták minden holmimat is hagytak kicsit pihenni egy ágyon, eközben felhívtam Szilárdot és elmondtam, hogy megszületett Ividő és egészséges! Miután a telefonálást befejeztük, pár percet pihentem, majd készültem felkelni, és azt éreztem, hogy tér vissza az erőm, nagyon vártam, hogy megszoptathassam Ividőt, féltettem őt, hajtott a vágy, hogy vele legyek és vigyázzak rá, bántott, hogy hagytam elvinni és most fogalmam sincs mi van vele. Hiszen az én gyermekem, nem szabadna a megszületése után így elfutniuk vele, sőt, neki mellettem a helye, nem idegenek közt.

   Rám szóltak, hogy nehogy felkeljek, a szülési osztályról egy frissen szült nő sem sétálhat ki, ez szabály, hanem majd visznek ágyastól a babás osztályra, várjak. Mennyit? 20 perc. Rendben.

   Éreztem a fáradtságot is az Ividő iránti vágyódás és aggodalom mellett így, a 20 perc ellen nem tiltakoztam és kihasználtam pihenésre. Hamarosan tényleg le is vittek, egy 3 ágyas, egyelőre üres („lakatlan") kórterembe (sicc!) kerültem, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert így tényleg békében lehettem. Egy nővér nagyon kedvesen segített és figyelt rám, felkeltem, de éreztem, hogy kicsit szédelgek, valószínű leesett kicsit a vérnyomásom, egyébként is alacsony volt mindig. Nagyon éhes és szomjas voltam, a nővérkét megkértem, hozzon, nekem teát a büféből, vagy egy automatából és valami ételt, pl. gyümölcsöt. De a büfé zárva volt, hiszen ünnep nap volt, Nagy Boldog Asszony napja, hétfő.

  A konyháról hozott nekem teát, de még azután is igen gyengének éreztem magam. Persze csak egy kis bátorság kellett volna, hogy erősködjek, hogy hozzák be Ividőt mellém. De én is féltem, amíg nem ettem, nehogy elszédüljek.

   Hamarosan jött Szilárd a lányokkal és hoztak nekem sok gyümölcsöt és más ételeket is. És szerencsére. Szilárd erősködött az egyik nővérrel, hogy mihamarabb vigyék hozzám Ividőt, mert szopnia kell. Így az előtte beígért hétórai „átadás" helyett 5 órára ígérték, ameddig már csak egy óra volt, és mondtam, hogy az jó lesz, mert addig még eszek és visszanyerem az erőm.

   Így is lett. Igen nagy étvággyal ettem és jobban is lettem hamar.

   5 körül behozta egy nővér Ividőt és kettesben hagyott vele és innentől kezdve nem vitték el mellőlem. Megszoptattam, és nagyon ügyesen intenzíven szopott.

   Végre jól megnézhettem. Főleg az arcocskáját bámultam, nagyon szép arca van, s már akkor is szép volt. Tényleg, ahogy Szilárd is írta. Kisimult bőre volt már születéskor, telt arcocskával. A fejecskéje nem lett púpos, pedig amikor megszületett és magzatmázasan megbámultam, én úgy láttam. Viszont 5 órakor csak egy enyhe kimagasodást láttam a feje búbjának jobb oldalát érintően. De ez tulajdonképpen alig észrevehető volt.

   Ami Ividő fejecskéjét illetően egészen más problémát találtam rajta, egy forradásszerű foltot a feje tetején, tehét a koronacsakránál. Egy kb két cseresznyemagnyi terjedelmű, hosszúkás, ovális beheggedt forrádas van a feje tetején, enyhén jobbra. A nővéreket kérdeztem, hogy mi lehet az, de magyarázatot nem tudtak, csak azt, hogy az bizony még a méhen belül keletkezett, hiszen teljesen be van heggedve, nem vérzik, nem levedzik. Teljesen épp, bőrszínű forradás.

   A doktornőt nem kérdezetem ugyan. Amit utólag bánok, de a vizitek igen rövidek voltak, és főként csak felem foglalkoztak, és úgy láttam általában az anyukákat vizsgálgattják a babákat nem. A doktornő még a szülőszobából való pihenőre kitolásomkor elrendelt nekem antibiotikumot, amiatt, mert az ő véleménye szerint a magzatvíz rossz szagú volt.

   Kénytelen vagyok igazat adni neki, bár, én nem éreztem szagot az elején,, amikor vizsgálgattam, és később sem éreztem. Annyit láttam, hogy zöldes és aztán barnás színű folyadék is távozik belőlem. Az, gondolom a nyákdugó volt.

   Viszont két hónappal a szülés előtt erős húgyhólyag-gyulladásom volt, több nap is belázasodtam vele és fájt az alhasam. Talán a fertőzés érintetett a méhet is. Másrészt 9 éves korom óta hüvelyi folyásom van, ami azt jelenti, hogy gyakran fertőzéses a hüvelyem, s mikor nem akkor is érzékeny és folyást termel. Ez ugyan „csak" a hüvely, de ilyen múlttal nem lepődök meg azon, ha a méhemben is volt fertőzés.

   Szóval ezért antibiotikumot kaptam a kórházban reggel és este injekcióban. Majd utolsó két nap perfúzióban. (hétfőtől szombatig tartottak benn minket)

   Utólag bánom, hogy Ividő forradásáról nem kérdeztem a doktornőt, aki egyébként nem újszülött orvos, hanem szülész-nőgyógyász, de talán tudott volna még információt adni, hogy hogyan történik ilyesmi a méhben.

   Én arra gondolok, hogy valamiféle bőrirritáció, bőrfertőződés miatt keletkezett Ividő fejebúbján seb.

  A metafizikai okokban biztos vagyok. A nagyon erős időnkénti sors és isten-ellenes haragvásaim következménye. És bár sajnálom, hogy ilyen esztétikai hibát, sőt, vélhetően szenvedést is okoztam neki, de nagyon hálás vagyok azért, hogy csak felszíni a sérülése, és nem az agya sérült.

   Abszolút hálás vagyok Ividőért. Végre azt mondhatom, hogy tisztába kerültem a sorssal és az istennel, mert eddig megvolt az a mélyről jövő reflexem, hogy a sors, mint külső személy, és Isten önkényesen és igazságtalanul kibabrál velem rendszeresen. Az „én úgy is el kell szúrjam" szindróma „úgysem lesz úgy, hogy nekem jó legyen, úgyis elveszítem, ami fontos" stb.

   Már nem így gondolom. A sors és Isten kegyes. Legalábbis Ividőt hatalmas kegynek és ajándéknak érzem. Csodának.

   A szülésem a maga sok fájdalmával agyon hasznos, lényeges beavatás volt számomra. Végre megtapasztalhattam azt, hogy a fájdalom, kellemetlenség nem mindig kerülendő. Nem igaz az, amire neveltek, hogy ha valami fáj, vagy kellemetlen, akkor azt rögtön abba kell hagyni, mert nagy bajom lesz. Édesanyám még most tavasszal is amikor náluk voltam és reggel futottam kicsit, aggodalmasan megszólalt, meghallva a futás utáni lihegésem: „jajj, ne csináld, ne erőltesd meg magad, még elájulsz!" És ez bizony nem csak a várandósságom idején volt érvényes, mindig ilyen aggodalmas hozzáállást tanúsított. Minden tornázási próbálkozásomra azt mondta, nem szabad erőltetni. De még a jóval lazább felfogású nagymamám is, aki édesanyámnak sokszor szóvá tette, hogy házi munkára kellene nevelni engem, s a húgomat, még ő is azzal lohasztotta le a testedzési kedvem, amikor 12 évesen súlyzózni kezdtem (5 kilós súlyzóval), hogy nem szabad, ne csináljam, mert valami bajom lesz, eltörik a kezem.

   Hát, innen is jöttek az én elájulástól, és fizikai alkalmatlanságtól való nagy félelmeim a szüléssel kapcsolatosan. És innen jött az ösztönös fájdalom elkerülési, fájdalomtól megszabadulási reflexem. Mert azt hittem, ha valami fáj, akkor baj van és nem jó úton járok.

   Most megtapasztaltam, hogy a fájdalom időnként szükséges, és nem csak a rossz úton való haladást jelzi, mert én a fájdalom útján jutottam el életem legnagyobb csodájához, fájdalommal kísérve hoztam a világra a gyönyörű, egészséges kisbabámat.

    Persze a karate edzéseken is megtapasztalhattam, hogy ami fáj, az nem biztos, hogy veszélyt jelez, hanem pl. egyszerűen erősödést.

   Viszont edzéseken én dönthettem arról, hogy mikor milyen mértékben erőltetem magam, s viselem a fájdalmat és így megóvtam magam az igazi beavatástól.

   A szülés közben viszont nem én irányítottam. Még, csak a fájdalomenyhítési, fájdalommal együttműködési, ellazulási módszereket sem sikerült alkalmaznom, próbáltam lassan lélegezni, de a fájdalom miatt levegőkapkodás vagy levegő visszatartás lett belőle. És mint írtam, az utolsó órákban kapott Nospa sem változtatott semmit, de nem is azzal a céllal engedtem, hogy csillapítsa a fájdalmam, hanem annak reményében, hogy ellazít, és a folyamatot finoman befolyásolva gyorsítja, ellensúlyozva az én testem rossz, megfeszülési, kinyomási reflexét. Tény, ami tény, hogy nem akartam estig vajúdni, de azért nem, mert ez az elhúzódás a testem tágulást hátráltató rossz reflexe miatt lett volna. (A méhszáj nehezebben húzódott el az útból, mert fájásokkor nyomtan neki Ividő fejét, valószínűleg. És érthető, hogy valami széltében kellene táguljon az nem segít rajta ha felülről nyomják, és minden megfeszül körülötte.)

    Mi metafizikusok sem vagyunk teljesen gyógyszer és beavatkozás ellenesek, ez köztudott, hogy bárkinek bármilyen betegség, sérülés esetén nem feltétlenül javaslunk kizárólag szellemi, lelki jellegű helyreállítási, egészség-visszanyerési módot. Sőt, egyrészt mindig kitérünk a testi-fizikai jellegű egészség-visszaállítási módok fontosságára (táplálkozás, testmozgás, masszírozás, egyéb természetes kezelések) ugyanakkor tudjuk jól, hogy bizonyos esetekben érdemes igénybe venni az orvosi beavatkozásokat (gyógyszerek, műtétek stb.) Természetesen, tudatmódosítókat semmilyen esetben tartunk indokoltnak!