Mert az Én - tudaton keresztül megnyilvánuló egyetemes létezésnek a Logosz erejétől amit Jézus ismertetett meg az emberiséggel, vagyis a Szent Szellem mindent kiegyenlítő és mindent újjá szülő (teremtő) erejétől, pontosan az a teológiailag képzett, de metafizikailag rosszul beavatott és a fizikai dimenzióból lefejezés következtében távozó, Jézusi tanítás-értelmező Pál semlegesítette és tette hiába valóvá a Jézus kereszt áldozatát. Ő - aki önjelöltként a Jézus által felfedett, korrupció mentes magatartásra alapuló értelmes (megváltott) életről szóló tanítás terjesztésének a szolgálatába állt - ijedt meg a legjobban az arányos személyi tudatra: jól megnevezett és a maga nemében jól meghatározott személyi éberség által kibocsátani képes isteni erőtől és azon ijedségében, hogy nehogy ártson vele, a Jézus csodatevői kivételezett személyét még kivételezettebbé tevő (E rendkívülien kivételes képességekkel rendelkező próféta egyedül az isten fia!) híres misztikus formulájával, miszerint „Ha Jézus nem támadt fel, semmit nem ér a hitünk!” elferdítette mindazt, amire Jézus tanította a többi tanítványt. Ezzel a Jézus tanításait és kereszthalálát érzelgős megszállottsággal misztifikáló hírhedt teológiai huszárvágással, új szellemi bódulattá: valóság-ellenes vallássá „léptette elő” az eredetileg az éberség ( a káprázat mentes tisztánlátás) megszerzésére irányuló beavatási tant. Ő, a teológiailag jól felkészült farizeus, sokat ártott a felkészületleneknek, megcsalván azok értelmét a kauzális értelmezés (az igazi be-látás: a befelé látás) nélküli bűntudat alóli feloldás meséjével, a Jézus nevében elérhető a könnyítésekről: a protekciós alapon kimért kegyelemről szóló érzelgős mesével, aminek csakis az lehetett a következménye, hogy az ember szellemi értelme teljesen és végképp elhomályosodott. Persze, ez is szükséges volt ahhoz, hogy az a bizonyos Kali Yuga, a sötét Vaskor, amiről az archaikus kor előtti kinyilatkoztatott szent könyvek beszélnek, bekövetkezzen.
    Amiként a test feltámadásának a lehetősége, a felébredést követő újjászületés által elérhető egészségi állapotot és fizikai erőnlétet, de nem a fizikai halál utáni feléledést jelent, a Krisztusnak a második eljövetele is, a reinkarnációs misztikából táplálkozó babonákkal ellentétben, nem azt jelenti, hogy a Názáreti Jézus újra reinkarnálódik, hanem az, hogy az apokalipszis idején egyre több lélek ébred fel az anyagba- zuhanás kábulatából, az összetévesztések rengetegéből és az ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET mantrának az alkalmazásával, realizálja azt a sziklaszilárd személyiségtudatot, amely által az ember számára az Egyetemes Léttudat, vagyis a Krisztusi állapot elérhető. Így jön el tehát másodszor és véglegesen el az apokalipszis idején, egyre több felébredt személyben megvalósulva a Krisztus, hogy visszaadja az egészséges élet, a szellemi uralom, a teljes kiegyenlítettség, a megszabadulás és az örök élet (vagyis az örökkévalóságba beágyazott tudat szerinti élet) lehetőségét a felébredni hajlandó személyek számára. Ez, a bennünk kinyíló és kitáguló egyetemes tudat, megtanítja számunkra, hogy nem létezik csak a mindannyiunkban élő és általunk megnyilvánuló tudatos Teremtő, a mindannyiunk Atyja, vagyis az a világteremtő képzelet, a kauzális erőforrás, amelyből mindannyiunk eredünk, amelyhez közvetlenül hozzá vagyunk kötve az aura- testeinken keresztül és azok által.
    Így arra is rá kell jönnünk, hogy ez az Atya (Karma) sohasem büntet szeszélyesen senkit, hanem mi vagyunk azok, akik megbüntetjük saját magunkat és a karma (hatás visszahatás), valamint a rezonancia (a ráhangolódás és a tükör-kapcsolatok) törvénye alapján. És hogy önkéntelenül büntetgetjük egymást, szembeszegülvén önkényesen azokkal a bennünk és általunk megnyilvánuló egyetemes törvényekkel, amelyek alapján létezik és teremtődik a megnyilvánult létezés és végső soron az anyagi és a pszichikai világ minden részlete és árnyalata.
    A keresztény alapállás felvételét nem csak az nehezíti meg a mai ember számára, hogy a természeti erőforrások kizsákmányolására (lásd a pragmatikus nyers energia-forrás kutatást és a misztikus energia-nyerési törekvéseket) és az élvezet - források kisajtolására, az élvezeti eszközök és azok megőrzését szolgáló biztonsági berendezések megvédésére, valamint a kényelem növelésére és végül: a természeti elemekkel és erőkkel szembeni, „humánus” védekezési igények és elvárások kielégítésére (újból a biztonságra és a kényelemre) irányuló természettudományos gondolkozás, valamint az ennek alapjául szolgáló szentimentális humanista jó-akarás szemszögéből lehetetlen az igazi (megváltó) kereszténység szellemét megérteni. És nem csak az nehezíti a lényeg megértést, hogy - amint Hamvas írja az Antikrisztus című esszéjében - a szellemi megismerést (a történelmi beavatási rendszereket), a gnózist, illetve a Fény-tant, Nagy Konstantin óta, az Inkvizíció utolsó haditetteiig eretnekség üldözés címen tudatosan irtották ki a keresztény gondolkozásból, hanem az is, hogy az Evangéliumi tanítások közé szúrt, csodatettekről szóló történetek egyesek számára elhomályosítják, mások számára meg komolytalanná (hiteltelenné) teszik a korrupció - ellenes alapállásról (magatartásról) szóló tanítást. Így Fény nélkül a Szeretetünk korrupcióvá silányul, amiként szeretet nélkül a fényt is tökéletesen félre értjük és hamisan: magunkat és egymást becsapva éljük meg.
    Hiába, hogy a pusztában töltött negyven napos meditáció során nem csak a kabbalista rabbiktól és az esszénusoktól tanultakat újra értelmező, hanem az önmagát is teljes mértékben átvilágító Jézus a harmadik kísértést is: „az ördögnek” (lásd: saját hiúságából eredő gyengeségének) a csodatételekre vonatkozó felszólítását is elutasítja, mert a kánai menyegző során elkövetett csodatétel után nem képes megállni az újabb és újabb csodatevési kísértéseknek. Nem a szombat napi gyógyítás, vagy a templomi papokkal és a farizeusokkal való szembeszállás volt az elsődleges oka annak, hogy Jézusnak el kellett vesznie még mielőtt a tanítványok rendesen megértették volna őt és a magukévá tették volna a tanításait, hanem a természet rendjét megsértő és az emberek tudatát megzavaró csodatettek. Az egyetemes törvények által szabályozott egyetemes rendet megtestesítő természeti törvényeknek és a természeti rendnek az olyan megsértése, mint amilyen a halaknak a Péter hálójába való terelése, a vízen járás, a vihar lecsitítása, és végül a négy napja már halott Lázárnak a feltámasztása. (Az életét valamiért a kelletnél hamarabb bevégezni kénytelen Lázárt nem véletlenül tudják meggyilkolni - a túlvilágra visszaküldeni - a papok bérencei kevés idővel a törvénytelen feltámasztás után.) E misztikus és fölösleges csodatételek bármelyike elég okot szolgáltat a híveknek ahhoz, hogy ne boncolgassa a Hegyi beszéd mondatainak a metafizikai értelmét és még több okot arra, hogy a keresztényi - megváltói alapállást ne tekintse a maga számára kötelezőnek. Amikor Jézus, a körülötte egyre jobban fokozódó ellenséges hangulat észlelése során rájön e természeti rendet bontó (az egyetemes törvényeket sértő, illetve a mágikus képességeivel vissza élő) tetteinek az éberség-veszejtő következményeire, már nem marad más lehetősége mint az, hogy a tetteinek az előbb-utóbb megjelenő végzetes következményének elébe menjen és a visszahatás tudatos kiprovokálásával dicsőséggé (megdicsőüléssé) változtassa az őt előbb-utóbb utolérő bajokkal járó teljes vereséget. A racionálisan gondolkozó Pilátus, aki a jelentések alapján egyáltalán nincs meggyőződve a bűnösségéről és mindössze a számára bonyolultan gondolkozó és erkölcstelenül viselkedő papok ármánykodásának vélik az egész bűnlajstromot, a sorsdöntő kihallgatás során több alkalommal valóságos „mentőöv” kérdést intéz hozzá, aminek segítségével egyetlen jóindulatú válasz alapján is felmenthetné. De Jézus az egyetemes törvényeket a spirituális beavatottsági szinten ismerő személyek logikája szerint fogalmaz és azt válaszolja neki, hogy semmiféle hatalma nem lenne fölötte, amennyiben ez felsőbb dimenziók szintjén (a hatás - visszahatás törvénye révén) már nem határozódott volna el. Persze: ha valaki, akkor őz az aki a legjobban tudja, hogy az egyetemes törvények szellemében csak olyan személy fölött lehet végzetes büntetést végre hajtani, aki kellő mértékben és huzamosan vétett a törvények ellen. Pedig a Getszemáni kertben még ő is reménykedett: „Ha lehet, múljon el tőlem e keserű pohár...” Az események viszont arra utaltak, hogy a (szaturnuszi) büntető programok visszavonhatatlanul megjelentek a sorsában - különösen, hogy az ide vonatkozó próféciáival ő is hozzájárult ezek visszavonhatatlan beidézéséhez - és a tanítások lényegének a veszélyeztetése (a tanítványok kiábrándítása) nélkül neki a sorsát kikerülni már lehetetlen. Nem adja meg tehát a lehetőséget Pilátus számára, hogy őt felmentse. Érdekes, hogy az egyszerű állam-hivatalnoki logikával rendelkező Pilátus még e „faragatlan” és sértő válaszai után sem haragszik meg rá (Jézust talán kétségbeesettségében zavarodottnak, vagy megszállottságtól vezérelt futóbolondnak nézi?) és újra ad neki egy esélyt és a népre bízza, hogy válasszon a Jézus és a Barnabás élete között. A nép választásában eddig mindenki a nép rosszindulatú kábulatát látta és senki nem kapcsolta egybe a személyi tudatukat vesztett individuumokból álló tömegnek a tömeg szellem általi uraltságát az egyetemes törvények befolyásával. (A tömegszellem által vezérelt ember-masszák viselkedési logikáját lásd, Hamvas Bélának a Vízöntő című esszéjében a Láthatatlan történet című kötetében.)
A kanonizált keresztényi eszmerendszer táptalaján létrejött nyugati civilizáció a földi életet a végső katasztrófa felé sodró: a világéter és a világóceán befertőzése mellett a természetes úton (egyetemes törvények szerint) történő gyermekfoganást és a természetes szülést a programozott (mesterséges) megtermékenyítéssel és az irányított (orvosok által vezetett) szüléssel, majd a császármetszéssel felváltó „fejlett” kultúránk csodás eredményeinek a fényében felmerül az a kérdés, hogy nem-e tette volna jobban Jézus, ha egy jelképében kevésbé beszédes és ezért talán nem is annyira tragikus végkicsengést választ a sorsa beteljesülésének? Ha a tanításainak az érvényességét nem támasztja alá a legbeszédesebb gesztusával, amit a csodatetteire alapozó vallásgyártó értelmezők (beleértve nem csak a gyermeket és családot nem vállaló katolikus papokat, hanem a szerzeteseket is) amúgy is az igazi értelmével homlokegyenest ellenkezőleg értelmeztek? Mármint hogy Jézus a kereszthalállal minden követőjét - az értelmező papok híveit - előre és ingyen megváltotta. Lehet-e elég érv a tagadó válaszhoz az egyéni (szubjektív) hála, amit én érezek például Jézus iránt azért, mert pontosan e heroikus (önfeláldozó) aktussal tette lehetővé számomra azt, hogy a Szaturnusz által megtestesített egyetemes felelősségtudatba ágyazott egyéni felelősségem jelentőségére (mágikus erejére) és kikerülhetetlen fontosságára (a megváltás előfeltételére) felhívta a figyelmemet? Mert hányan vagyunk ma, legalább ha csak a táplálkozásunk révén is az állatok fölösleges legyilkolásában részt nem vevő és általában a természet rendjébe romboló és gyilkos módon „be nem avatkozó” és minden más beavatkozó tettünkért a személyi felelősséget vállaló, éber keresztények?
    Az a „modern” Nietzschei értelmezés, amely szerint az önmagát kivételesen az isten fiának nevező és ezáltal önmagát az Istennel azonosnak képzelő, és végül ebben az isten-azonosság tudatában magát feláldozó Jézus „mitikus” tette a görög Dionüszoszi motívumban: az Isten-halála és feltámadása motívumában gyökerezik, teljesen téves. A politeista görögök kábult Dionüszosza koránt sem azonos a monoteista zsidók és a keresztények Istenével. Sőt: az isteneik alatt a teremtő őserőket tisztelő és beavatási kultuszaik által ezekkel az egyetemes őserőkkel kapcsolatba és harmóniába kerülni igyekvő görögöknél Dionüszosz még csak nem is főistenség. Lehet, hogy Nietzsche az istenazonosság-tudat problémáját pontosan azért volt képtelen megoldani minden zsenialitása ellenére, mert ezt az egyszerű tényt szem elől tévesztve nem vette észre, hogy a krisztusi állapot megvalósításának: a egyetemes éberség elérésének a feltétele pontosan a Dionüszosz által megtestesített felelőtlenség okozó kábulatnak a teljes megszűnése (halála). Jézus kereszt halála tehát nem holmi kábult Istenségnek a fölösleges szenvedésekben és halálban való „objektív” részvételét - részesülését jelenti, Jézus nem egy tragikus görög misztérium-játékot hajtott végre a kereszten, hanem józan áldozatával, józanságra intve, arra figyelmeztetett, hogy az egyetemes és az egyéni rendeltetésünket - életünk értelmét és célját - csak és csakis úgy teljesíthetjük be, ha a könnyítések nélküli (korrupció nélküli) életfeladat (sors) vállalásunk által egyre éberebbé (megvilágosodottabbá és figyelő- értelmező képesebbé) válva, a saját személyünkben és a környezetünkben - környezetünkkel minél nagyobb mértékben kiegyenlítődünk.

http://www.kozmaszilard.hu
http://www.asztrologosz.hu
http://www.kozmaszilard.com