Hogyan óvom meg a gyermekem (gyermekeim) méltóságát, ha hagyom, hogy szeszélyes, fegyelmezetlen, betegesen önző és hisztériás, tehát más gyermekekkel szemben, sőt: szélsőséges esetekben a szülőkkel és a tanítókkal, tanárokkal, nevelőkkel is, kíméletlen és gátlástalan legyen? Hogy úton útfélen kiverje a hisztit, hogy féltékenykedjen, irigykedjen, hazudjon, szeszélyeskedjen, másoknak beszóljon, minden szabályt áthágjon? Hogyan óvom meg bármiét is (Főként az életét, a testi épségét!!!), ha a nulla értékű valóság-ismeretével és élettapasztalatával felnőttként kezelve, hagyom hogy a kettőnk kapcsolatában ő vezessen? Miközben el- és beengedem úgy valamilyen közösségbe, hogy a majdhogynem nulla élettapasztalata szerinti elvárásait és igényeit ott erőszakosan érvényesíteni akarja (Merthogy velem, velünk ezt így szokta meg!) és az infantilis, tehát a gyermeki vágyai mellett, a gondolkozása, tehát az esze-járása is, természetesen - felelőtlenül gyermeki még?
Hagyjam neki, hogy amennyiben 10 – 11 évesen szerelmes lesz, már szeretkezzen is, ha 12 – 13 évesen társaságra, szórakozásra vágyik, már bulikba is járjon, hogyha olcsó testi élvezetekre és persze: kábulatra vágyik, alkoholt igyon, cigarettázzon, sőt kábítószert fogyasszon, mert különben a „szakemberek” szerint lábbal tiprom a méltóságát?
Legyünk józanok és lássuk be, hogy ezzel csak a negatív reflexeit, sőt az első sorban rá nézve veszélyes karmáját hagyom végzetesen nőni – vastagodni elhatalmasodni benne! Hogy a gyermekek első sorban azért születnek meg hozzánk, hogy a fizikai világban való felelősségekkel teli élet szabályaira és a fizikai – biológiai törvények tiszteletének a fontosságára rá vezessük, és semmiképpen nem azért, hogy mindettől a figyelmüket elvezessük! Hogy mindebben őket megvezessük, akkor amikor ezek ismerete hiányában úgy viselkednek, hogy nem csak környezetük tagjait (velük egy korú, vagy kisebb testvéreiket, barátaikat) veszélyeztetik, de magukat is!
Méltó? Méltóság? Aztán így felnőve, az élet mire tartja majd őket méltónak? Boldogtalan párkapcsolatokra, mert alkalmazkodni nehezen, vagy egyáltalán nem tud, mert áldozatot vállalni nem tud.
Kiábrándító és meggyötrő érvekkel állnak neki, ha a lábára akar állni. Semmi sem olyan, mint ahogy nevelték. Senki nem néz el és tűr el annyit, mint anya és apa. Újabb és újabb párkapcsolati csalódás. Pótszerek a sosem talált boldogság helyett. Keserűség, képzeleti agresszió, kiéhezettség és kiégettség. Örök öncélúság, boldogság nélkül. Méltó hozzá?
Kínkeserves küzdelem önmaga ellen, ha alkalmazkodni próbál.
Csak szeretni a gyermeket és sosem pofozni. Családi kommunizmus: engedékeny szeretettel a gyermekkorban tartani még kamasz korában, még fiatal felnőtt korában is. Felnőttként elengedni kényszerülve minden alkalmazkodási, áldozathozatali képesség nélkül. És akkor a felnőtti életben – kiderül, hogy sem intelligenciával, sem szépséggel, sem pénzzel nem vehető meg az, amire mindenki vágyik: a boldogság.
A boldogság olyan képességek függvénye melyet öncélúságunk, önzőségünk legyőzése nélkül nem kapunk meg.
JV: "Az én édesanyám nem pofozott, szóval nem sok mindenre tudott rákényszeríteni, házimunkára meg kimondottan nem. Hogy valaha feleség, családanya leszek, nem mondta, úgy gondolta majd én eldöntöm, ha nagy leszek. De én bizony gyerekként utáltam ezeket a témákat, és általában is a női szerepeket. Nem érdekelt. Aztán 16 éves koromtól kezdve 26 éves koromig a szerelemben rettentő sokat szenvedtem. Kamaszként 21 éves koromig annyi ostobaságot tettem, hogy most erősen szégyellem. Ekkor kezdtem komolyabban gondolkozni, de a mégsem sikerült megtalálni a helyem évekig, ezalatt is teljesen rossz felé tereltem az életem.
Ha megmondták volna a szüleim, hogy 18 éves koromig ne legyen fiúm, s ha tiltakozom pofon vágtak volna, lett volna méltóság-tudatom. De nem volt. Mindenki lábbal tiporhatta, annyira élvezet-függő, vagyis megalkuvó, megalázkodó lettem a nagy szabadságomban és méltóságomban. Azt képzeltem, ha feladom magam, akkor boldog lehetek. És megéltem ennek ellenkezőjét is, azt, hogy megátalkodottan lázadtam, pusztán azért, hogy érezzem, különleges - mindenkitől különböző vagyok. Hát nem voltam boldog, így egyáltalán nem lettem az. Egészen 26-27 éves koromig, amikor is a jelenlegi élettársammal megismerkedtünk."
Nem így neveljük a gyermekeinket, nem ilyen elidegenített, mindent rájuk hagyóan felelősnek mondott, hamis felelősséggel vagyis: felelőtlenséggel… Hogy és mikor, mitől vállalnak ezek a szülők felelősséget? Látom a mai gyermekeket, a lépcsőházunk és a közeli bolt előtt felnőttet játszó, vagyis az iskolából ellógva, a szüleik figyelem-körén kívülre „menekülten”, lazán cigizős, csókolózós fiatalok, akik nyegle nagyképűséggel trágárul beszélnek a divatosan kirívó és figyelem felkeltő ruháikban. Így vigyáztak és vigyáznak a szüleik a gyermekeik emberi méltóságára? Ez az eredmény? Ez a boldogság, amit ilyen korán elérhetnek? Ez a méltóságuk?
Néhány napja a szülő értekezleten azt mondja az iskola szociál-pedagógusa a 10 éves gyermekekről: ebben a korban megjelenik, hogy szégyellik a szülőt, nem fogják meg annak kezét az utcán.
A mi gyermekeink nem szégyellnek minket, de nem is fogadunk el tőlük nemet. Pl., ha az utcán azt mondjuk, vigyázzanak magukra és egymásra, egymással vagy velem kézen fogva jönnek.
Mi nem kezeljük őket zsenge gyermekkoruk ellenére, szexre kész kis felnőtteknek, akiknek pl. lenne elég felelősségük és eszük eldönteni, hogy érdemes-e minden megkívánt más nemű személlyel szeretkezniük, horror filmet nézniük, dohányozniuk, alkoholt inniuk, buliba járniuk, és öncélú vágykielégítésből, vagy, szimpla unalom-üzésből szexelniük. Ettől szerintünk nem jönne meg és nem erősödne a méltóságuk, az egészséges öntudatuk. És nem lenne több élettapasztalatuk, mert a szerelemre és a szexualitásra még nem érett egy kamasz sem, tehát nem is tud belőle megfelelő következtetéseket levonni, nem is érett még hozzá, sem szellemileg, sem érzelmileg, még ha testileg úgy is tűnik, pl. egy 16-17 éves lánynál.
Manapság a legtöbb szülőnek ez utóbbiak megengedése mind normálisnak számít. Ez a családi-otthoni kommunizmus, a megelőlegezett felnőttség, ami, akkor amikor kellene és ideje lenne, majd egyáltalán nem lesz!
Azok ugyanis, akiket ilyen módon felnőttként kezeltek, ahelyett hogy a felnőtti létre: a felelősségvállalásra és az autonóm viselkedésre – gondolkozásra, az önfenntartáshoz, a családeltartáshoz szükséges munka-szeretetre készítették volna, a legtöbbjük sosem tud felnőni és alkalmatlanság-érzetében depis lesz.
Az elenyésző kisebbség pedig kínkeserves önnevelés, bőséges sors-pofonok és sokszor sajnos tragédiák árán tanulja meg azt, hogy felnőttként mit kell tennie, hogyan is kell egyáltalán viselkednie.
Kedves szülőtársaim, nőtársaim!
Ezeknek a tudatában ítéljük el, fitymáljuk, gyűlöljük és üldözzük a gyermekeinkkel szemben igényes – elváró, tehát határozott, és erélyes apákat, anyákat és a következetes, nevelő célzatú szülői pofonokat. Ebben a tudatban örvendjünk a készülődő családon belüli erőszak új törvénynek, amely erőszakként ismer fel egy olyan nevelő eszközt, amely maximum egy órás enyhe arcpírt okozva, megóvja a családi és más közösségeket a gyermekkori önzőség hisztérikus dührohamaitól, az örökös gyermeki elégedetlenségtől, az életveszélyes ötletektől és indulatoktól, hazugságoktól, felelősségvállalás-ellenzéstől, a soha fel-nem-növéstől, a komolytalanul és öncélúan tönkretett párkapcsolati és alapított-családi élettől.
Hogy-hogy a mi gyermekeink nem szégyellnek minket? Hogy mernek velünk kézen fogva jönni, minket és egymást megölelni, megpuszilni? Hogy-hogy egészségesek és vidámak?
És miért mondta még Ranschburg Jenő is, hogy az rendben van, ha a kamasz hülyének nézi a szülőt és a hátát mutatja neki, ha szűk lesz neki a család és csak azért el-vissza metrózgat, csak hogy addig se legyen otthon? Sajnos, ma normálisnak veszi ezeket a devianciákat a pszichológia, és persze azt is, ha valaki nem akar egyáltalán gyermeket. És aki kényezteti és kiszolgálja a gyermekeit, sőt: fél a gyermeke hisztérizálásaitól, és joggal ezt az elidegenedett viselkedést kapja hálául a gyermekeitől (ezt engedi nekik, ehhez szoktatja) az bizony csakis azt érezheti és képzelheti, hogy valami nagyon nincs rendbe azzal a mesével, hogy a gyermekek örömet és boldogságot okoznak, és az nem fog egynél vagy maximum kettőnél több ilyen „ártatlan boldogságot” vállalni.
A nemzet emiatt a tudományosan és humánusan hangzó, pszicho-pedagógiai agyrém miatt, „zavartalanul” tovább sorvad. 100 év múlva vajon kik laknak majd a Kárpát-medencében? A meghatón pszichologizáló magyarok nem, az biztos.
Ez a családi törvény beteszi majd nekünk a kaput, biztosítja azt, hogy magyar nagy-családok a jövőben ne is nagyon legyenek. Mert felelősségteljes és egészséges nevelés nem lehetséges, sem nevelő pofonok, sem ezzel együtt járó tényleges odafigyelés, vagyis igazi szeretet és valós, jövőre is, tehát a gyermek reális szocializálódási nehézségeire is figyelni képes, gondoskodás nélkül.
Végül is nem csak az apai minőséget szorítják ki a társadalomból Európa szerte, de már a férfi minőséget is, gondolok itt az erélyes magatartás, a határozott fellépéssel szembeni feminista berzenkedésre. Mindenhol finomkodás, minimum a dialektikus szabályoknak eleget tevő viták, rafináltan kifinomodott, fondorlatosan fogalmazott, és egyre inkább nyersen és nyíltan is vállalt férfi-és férfiasság-ellenesség, fasiszta férfi-gyűlölet. Ami ezeknek a modern "női-párti", "feminista" elvárásoknak nem felel meg, már nem lehet civilizált.
De ugyanakkor az is érdekes, hogy a civilizáltaknak egyre nagyobb szükségük van véres akciófilmet nézni kőkemény, odavágós, lövöldözős bruszviliszekkel, melgibzonokkal, továbbá persze minden szexuális tájékozottság és szexuális-technikai felvilágosultság ellenére örömpótló „erotikus” filmeket nézni. Valahogy a világias, liberális nézetek szerint élők nélkülöznek az életükből néhány dolgot, amelyeket extrém mennyiségű fiktív-szélsőséggel próbálnak kompenzálni. Kielégíteni ez irányú igényüket.
Vajon sikerrel? Értem ezalatt, hogy tényleg boldog vagyok, ha meglopnak, átvernek, veszélyeztetik az egészségem, a gyermekem testi-lelki épségét és ahelyett, hogy kinyitnám a szám és megmondanám, azt, ami ezeknek a felelősséghárító antiszociálisaknak bűn (hogy harcolok az előbbiekért) ahelyett megnézem a tévében, hogy szegény keményfiú batman milyen nehezen, de végül csak elbánik az igazi rosszfiúkkal. A tévében élvezzük a szemet-szemért, fogat-fogért bosszúállós filmeket, az igazság kiderítési nagymestereket, doktorhauzokat és az eszes, amerikai helyszínelőket, de a valóságban nem kérünk se harcból, se igazságból. Még akkor sem, ha nem a világot kell megmenteni, hanem éppenséggel „csak” magunkat, a házasságunkat, a gyerekeinket…
Ez a nagy civilizált modern valóság.
JV: "Ahogy a párom Kozma Szilárd is megállapította a férfiasság kiszorult a sport és a hadászat színterére. Tehát a párkapcsolatban és a családban már nem tűrhető. És aki ezzel ellenkezni akar, az csak akkor tegye fel a kezét, ha márpedig neki az édesapja parancsolt 18 éves koráig.
Tudom, hogy bőven vannak agresszív beteg emberek, akik indulatból verik a gyermekeiket. De azok a brutális ütések, nem figyelmeztető jellegű, észhez téríteni, illetve a közösségben élés normáinak a betartási szükségére emlékeztetni hivatott, szülői pofonok. Nagy hiba volt mindent egy kalap alá venni és büntetni a nevelő jellegű szülői magatartást, a kézre, vagy fenékre csapásokat. "
Akik nem kaptak pofonokat gyerekként, s most nem is sajnálják, azok nem tudják, hogy most pont azért vesztegelnek vakvágányon, vagy épp futnak a végzetükbe. S nem tudják, hogy csak kezünkbe adott kő a mocsárban az a pszichológia, mely szerint el kell fogadnunk, hogy a kamasz gyermekeink szégyellnek minket, hogy több éve számítógép függők, hogy már kóstolgatják az alkoholt, a cigit és a füvet, hogy pornót néznek és soha nem lesz boldog párkapcsolatuk (nekik még annyira se), nem még családjuk.
